Temető
Sötét, nyirkos hely hol élek; átkos ugar,
kemény fakoporsó és mocsok takar.
Hosszú álmomból felébredek egy éjjel,
vértől duzzadó testedet keresem szenvedéllyel.
Elhaláloztam 2002-ben, 8 évesen
Most már fekszem, korom végtelen.
Mennyi szép csillag tündököl
az éji csendben odafenn!...
S megannyi puszta sír hallgat
a temetőben idelenn.
Egy rozsdás vaskapu csikordul,
Távolban nagyharang megkondul.
Tarka szőnyeg - őszi falevél,
Talpaktól zizzenve - így regél.
Vannak, akik hazatértek, már nyugodtan pihennek,
Mások, őket siratják éppen kint a temetőben.
Kint járva a sírhalmok közt, most lehajtott fejjel,
Mindazokra gondolok én, kiket elvesztettem.
Ó
Az
Emlék
Szép varázsa e
Gyertyaláng fénye,
Melegséget ontja
Füstje felillan a
Csodás, magas...
Magához szorít, majd ridegen átkarol,
A hideg szél mélyen a csontomig hatol.
Kísérőm lett ő, az utamra nem ereszt,
Köröttem magányos korhadó fakereszt.
Halottak napján szólnak a harangok
A harangnyelvek nyaldossák a rezet,
A templomkert is az ürességtől kong
Mindenki most a temetőben remeg.
Életünk végén már vár ránk a Sheol.
A dermedt sötétség, reménység sehol.
Halálunk után a krematórium.
Végső állomás a kolumbárium.
Itt fekszenek mind
rendezett sorokban az
út két oldalán.
Itt pihennek a megboldogultak.
S mondd, mitől lettek boldogok?
Mert lelkük tán fénybe ért
És szívük már nem dobog?
"Az élet törékeny!" Szökevény!
Csüngünk rajt`, mint fa a gyökerén.
Vágyunk, járunk, végén megállunk,
holtként porrá, s hamuvá válunk.
Fagyott idő jéghegyein
dombokat épít a gyász,
fájó élet sors-könnyein
magasba száll a fohász.
Gyertyaláng a lélek fénye
Temetőben lassan égve
Krizantémok bársony testén
Halottaink szép emlékén