Versek a barátságról
Szerettem veletek csoportom tagjai,
Éreztem, most voltunk egymásnak tagjai.
Mikor reggel a készülődést láttam,
Jó volt rátok nézni örömteli lázban.
Ki a barát?
Kérdezed tőlem sokszor,
Válaszom itt és most láthatod.
Barát, ki több, mint más,
Barát, ki figyel rád.
Emlékszel?
Jöttél és kezedbe hajtottad fejed,
könny csordult szemeidben és tudtam, - már megint bántottak!
Reggel van!
A folyosón félhomály
Benne az emberek
Csak meredtül bámulnak
Sokszor elmélkedek el azon,
hogy valaki szeret-e még vajon?!
Sokszor nézem a régi képeket,
és keresem, felidézem a régi szép emlékeket,
azokat, mikor még mindenki szeretett,
és mindenki boldogan nevetett...
Ha már a selymes napsugár öli meg a hajnalt,
kerülöm a gyilkos fényt, mint galamb a karvalyt.
Új dolgoknak nekiállni már biztosan nem fogok,
azért csak tudjátok, mégis közületek való vagyok.
Ha szeretek, azt rendületlen,
Akármit tesz, az érzés felejthetetlen.
Ha szeretem, nem múlik, ha szeretném se,
Ő elfelejthet, de én Őt mégse.
Halványkék szemedben csillog az elmúlt idők fénye,
a reményekből táplálkozó ifjúkori ragyogás.
Soha sem értettem, hogy nem tört meg téged az élet,
amely elviselhetetlen súlyú keresztet rakott rád.
Szeretem a férfit,
a barátot,
ha
megölel,
nem a paplan
alatt
csókolgatná,
izgatná...
Tudod, nincs bennem féltés, hogy elveszítlek,
hogy egymásnak múlt leszünk, szemfényvesztés
az adtunk és kaptunk, mint kicsorbult díszek
hullna kezünkből és nyelné az éj,
mert a folyton változásban a pillanat marad,
bár ferde szemmel nézzük, elfordulunk tőle,
mikor az újak varázsa szirmokat fakaszt:
belegyönyörködünk, úgy megyünk előre...
Érzem már, hogy jő a vég,
Mit soha nem kértem én.
Fáj a szív, hogy menni kell,
Elhagyom a szeretett helyet.
Fagyos légkör veszi őket körül,
didergő ajkaikra vigyor nem ül.
Civódások rengetege,
hűs hópihék fergetege.