Versek a búcsúzásról
Elhagytál, kidobtál, magamra maradtam,
Nem volt más, csak a szerelmed, amit mindig is akartam.
De egy idő után már Te csak átnéztél rajtam,
Pedig Te vagy az a lány, kinek a szívem odaadtam.
Szóval szidlak, cserfes szónok,
Én most terád átkot szórok,
Elátkozom mind, mit loptál,
S hazug szóval elragadtál.
Csak hagyd, hogy elengedjelek...
Tördelted lassan össze-vissza a szívem.
Észre sem vettem, vakon szerettelek.
Jóhiszeműen és kedvesen csak veled törődtem.
Nem figyeltél rám! Nem kerestél, ha én nem kerestelek.
Márciusi hó, visszatért a tél,
A szép napsütés véget ért.
Szünetel talán? Vagy itt a vég?
Hideg marad-e? Nem tudni még!
Bárhol jártam, mindig rád találtam,
Sötét erdőn, éjszakában,
Szíved lázban égett,
Rátaláltam.
Láttam, hogy oson a reggel,
vívva a sötét sereggel,
átfutva az ébredő tájon,
a harmat szülte szivárványon.
Légy kemény, mint a kő,
akkor meglásd, nem fáj semmi,
de ha szíved lágyan dobog,
minden dobbanásnál fájni fog!
Lelkembe belenyilall, a félelem fog el.
Félek, hogy nem láthatom mosolyod, édesem.
Távol vagyunk egymástól, csak egy mosolyt hagyál rám, hogy a szívembe zárhassam, drágám.
Diófánk kitárta lombját,
Galambraj száll az ég alatt,
Még emlékszem szép nyarakra,
Kertünkben nyíltak a rózsák.
Búcsúzom most Tőletek,
Ti nevet adtatok nekem s kenyeret.
Téli hidegben fagyoskodtam,
Tavaszban még reménykedtem
Nyárban már sokat motoroztam
Őszben hullott levelet sepertem
Következő télen sokat síeltem
Új tavaszon virágokat szedtem
Nyáron kétszer hőgutát kaptam
A csendes ősz érett fürtöt adott...
Fátyolt sző a csend felettem,
nélküled mondd, mivé lettem.
Esőcsepp vagyok a tengeren,
jövőt idézni nem merem.
De jó lenne olykor,
csak nézni téged folyton.
Még, ha nem is érhetlek,
legalább ott lennék melletted.
Ez most egy újabb megálló az életem útján,
A busz lassít a megálló láttán.
Te ülsz a buszváróban egyedül,
Az ajtó kinyitódik és te visszaülsz.