Versek a csalódásról
Bársonnyal lep meg az éj,
rám terül, s halkan szuszog.
Tudja-e bárki is, hogy lelkem mélyén
milyen vagyok?
Nincs annyi könny, melyet én egyedül kisírhatnék,
Nincs annyi alkohol, melyet bánatba önthetnék.
Mozgó szájak,
nevető emberek,
hangokat nem hallok,
fülemben ritmus kevereg.
Úgy érzem, átvertek,
a meggyötört szívemen lépkednek,
becsapnak, kiket szerettem,
könnyeim égnek a fájdalom tüzében,
nem bírom a szenvedést, izzik a testem,
hallom: lépj tovább: de nem megy ilyen könnyen,
meghaltak az érzelmek, elmosott az eső mindent,
eltaszított lettem, már nem érzek idebent semmit sem...
Kondenzcsík-füst a számban,
Ahogy vágtatok az égen
Rozsdás, nagy gépmadárként,
Köhögve, hullásra készen,
Riogatva a madár-párokat.
A villanykörte és a cigaretta elégiája
Csak egy halovány villanykörte
Mutatja az utat, megjelenne
Minden perben, pillanatban,
De gyenge már, kialvatlan.
Valami sugallta, keresselek újra,
valaki mondta, nem vagy a távolban,
nevedet hallottam, valaki súgta,
újból feltört a régi vágy zaja.
Mesésnek kezdődött el minden
Majd elveszett zavaros éjjelen
Ahogyan a pitypang a szélben
Virága szertefoszlott a réteken
Nem kapok levegőt, fuldoklom
Elnyeltek a medence vizének habjai
Nem bírtam a felszínen maradni
Összecsaptak a hullámok a fejem felett
Éreztem, ahogy a víz alatt tartasz engem
Több mint egy éve, de
beszélek, hívlak, várlak...
Könnyet hint szemembe
ólomcsizmás bánat.
Elhanyagolt várnak udvara,
melyre most lábam tévedett.
Rég meghalt már e hely ura,
csak a növények, mik élnek.
- Mi történik veled,
ha úgy érzed magad,
mint egy béka;
elbújva a víz fenekére,
még kuruttyolni is léha?
Mosolyodban rejlő egyetlen huncutság,
szemeidben rejlő kimondhatatlan igazság.
Talán kifogytunk már önmagunkból,
Lap szélén ülünk és mosolygunk,
Mások dalait dúdoljuk,
Mint bensőnkre olvadt emléket,
Mely hegesedett álmainkat takarja.