Versek az életről
Bolyongó árnyam földre hullt,
távoli nesz csupán a bánat sikolya.
Eddig benned éltem, de már nincs honom,
hová szívem hazajárna.
Este gyülekeztek a sötét fellegek,
Csúf morajlásai félelmet keltettek.
A napfény városa sötétségbe borult,
Szélapó a városba orkánként vonult.
feltöltődött vidám barakk
indulását várja
víz alatti kincses barlang
éden kapujába...
Oly gyönyörű érzés
Mely szívet melengető parázs
Szívünk legmélyéből jövő, igazi boldogság
Amely mindörökre ott marad
Fekete szobámban ülök mereven,
holt vagyok, vagy eleven?
Fekete asztalnál eszem fekete levesem,
Meredten bámulom fekete tükrömet.
Rejtelmes titkok, elmémben már pirongnak,
Rágói a szellemnek, mint kártevő sziromnak.
Maga az élet...
Természet csodája nekem e földi kép...
Világ rajzolja elém, s az égtől kék.
Szivárvány fénye ragyog minden porcikáján,
Harmatcseppek csillognak mosolyra hajló száján.
Titokban fogantál lelkemnek mélyén,
- oh Dionüszosz, áldott legyen a te neved, -...
Egyediséged megjátszott, színtelen,
öltönyöd színes, drága, szinte len.
Vesztettem már hasztalan
az életnek talaján,
mert legyőzni nem tudtak,
mindhiába próbálták!
Vajúdás, jajszó, kín, vér és mocsok.
Anya, könnyes szemű, fáradt, boldog.
Élet, eszmélet, öröklött ösztön,
érett gyümölcs tápláló köldökön.
Fiú, lány, kicsi emberpalánta,
gyermekáldás, hétköznapi csoda.
Életem szonettjei: VIII. Kiábrándulás
Volt szerelmek forró tüze már nem hevít,
Az ifjúi vágyak kialudtak végleg,
S a kiábrándulás mint förtelmes féreg
Rágja belsőmet, és már semmi sem segít.
Kis, páfrány puha éltem,
sziklával, gránittal körülötte,
fénytől, nedűtől megfosztva,
valósnak, tisztábbnak hódolva,
magasra, még többre eszmélve.