Versek a fájdalomról
Ne félj, csak az ég veszett el:
Egy reggel úgy kúszott az éjre,
Hogy a Nap nem ballagott fel,
Hisz eltűnt a kék bársonyszéke.
Emlékek, emlékek, amik bennem élnek,
emlékek, amik végleg szívembe égtek.
Merev tekintet. Titkon vén és rusnyán száraz
Arcomon most nem ül gondolat, üres az agy,
Mint a fagyott jégcsap, mely gyöngéd, de nem olvad,
Mely nem adhat szavakat, pedig egy arcra kiülő áradat,
Mely nem adhat nyugalmat, csak...
Gyöngyfény ajkak csókra éhesek,
nincs ölelés, mérget oszt a végzet,
az űzött vad még életéért harcol,
nem dorombol, eret szántva karmol,
távoli hangok segítségért sikítanak...
Ha most búcsúzol,
legyen igaz a szavad,
ahogy rám nézel, ahogy integetsz,
érezni akarom, neked is fáj,
ami itt marad.
A gúnya ez a luvnya,
Gúnyája az álca,
Hát fogd meg, lopd el
Tedd meg...
Szavak, melyeket kiírok,
semmivé válnak.
Nélküled üresek,
szagát adják a hiánynak.
Ízét érzem a vágynak,
a dögre legyek szállnak.
Fújj, nagybecsű szél, vidd a fellegeket,
Vidd őket messze, hol hullajtják a vizet.
Itt most ne hulljon egy csepp se,
Mert szemeimből csordulnának lefele.
Lágy, hűvös szél nyári éjszakán
Meleg napsugár hideg téli nappalon
Értelmetlen küzdelem e napon
Kegyetlen érzés hasít belém, mint a
fájdalom
Drága Apám...
erős váram,
éltem adtad
forró vágyban.
Szúrós szilánkon át
nézed a világot,
megsebzett szívvel
álmodod az álmod.
Azt kérdezem magamtól:
Vajon megőrültem?
Oly sok értelmetlen dolog van,
amit mostanában tettem.