Versek a félelemről
Precíz pontossággal leírom a színeket,
de nem hallom, érzem, látom fényüket.
Még mindig táncol a testem,
de nincs benne a tűznek parazsa sem.
Lelkem reményei, mint a falevelek,
elkorhadnak, s a földbe temettetnek.
Soha többé nem ismétlődhet meg!
Duna-parti sortűz, bevagonírozott,
lágerekben, gázkamrákban elpusztult
emberek.
Anyaságuktól megfosztott nők,
kiket sterilizáltak, hogy ne szüljenek
gyermeket.
Már rég nem beszélünk, hát tőlünk ennyi tellett.
Mindennap elmegyünk szótlan egymás mellett.
Nincs senki, aki a bajban mellettem lenne,
Most halld meg a szomorúságot ebben a versben,
Kerestem... igen, kerestem, de nem találtam
barátot,
Eldobott mindenki... nincs mellettem a saját
családom.
Hallom olykor: semmik vagyunk.
S körülöttünk a világ is csak: semmi.
De jó lenne ebben a semmiben feloldva lebegni...!
Hallgatom az éjszaka hangjait,
Érzem rémületem szorító kínjait.
Én félelmem lelkemben bent lapul,
Keményen küszködök, átkarol konokul.
Hamis vádaktól megkeseredve
tengetem létem, napról-napra.
Emésztve lelkem hervadok el,
más bajával a nyakamban.
Egy angyalt küldök melléd, ki vigyázza minden léptedet,
óv még a széltől is, mert tudja, hogy mennyire féltelek.
Bostonban futottam,
szép idő volt éppen,
még jó hogy időben
a célba beértem...
Erősnek kell lennem, csak így élem túl
Engem nem fog elsöpörni, ha vihar tombol
Messze a szárazföld, én mégis partra lépek
Nem érdekel, ha mások, nem néznek, csak szemétnek
Rám telepszik az Ős Barom.
Érből vért, meg a levegőt
orron át zabál, ha hagyom.
Átizzadom a lepedőt.
Itt vagy velem, mégis félek,
Hallom a hangod, mégis félek.
Itt vagy mellettem, és mégis messze,
De hogy merre jársz, azt nem értem.
Élt valaha egy legényke,
Ki álmokat szőtt, hogy másként éljen,
Mindent szorgosan tett-vett,
De szíve tele volt keserűséggel...
Lassan, csendben lépek,
Vissza-visszanézek.
Valaki követ,
Egy árnyékot vélek.
Ballagtam az úton, szedtem a lábam,
Táskám a hátamon, fodros kis szoknyámban
Haladtam előre, az iskola kapuján,
S tovább a salakos, szürke kis udvarán...