Filozófikus versek
egy pillantás elég, s már látható;
csend, mely kés nélkül vágható,
hang, mely nem ér mozgásban véget,
árnyékot vet és hangosan éget.
Legyen most öt,
oh
réveteg, fagyott elme léte
elem
mert nem úgy lesz, ha
iciripicirit elbámészkodik a programkód és kifut az időből, túlcsordult
paritás úr...
Szürke hártyán ring az ég,
nem kell csók, a csönd elég!
Szeretni most nem merek,
mert ilyenek az emberek.
Egyediséged megjátszott, színtelen,
öltönyöd színes, drága, szinte len.
Néha csak úgy ülök a számítógép előtt, talán be sincs kapcsolva,
s gondolkodom, vajon mi vonz, mi ültet csak úgy oda.
Szánalmas rongy életed,
Elpazarlod, nem élvezed.
Tégy többet, légy boldog,
E világon mást nem tanácsolhatok.
Istenem, Te olyan jó vagy,
Tisztaságod bennem méltat
Minden élőt a világon,
Életem vagy a halálon.
Állok a mában, a tegnap után
izzik-e tűz még a múlt hamuján;
oly gyorsan fogynak a pillanatok,
hajnallal kelnek az új holnapok.
1
Ostoba ember
Tompán, megkeseredve
hurcol az élet.
Életet adó hőség,
vakító fényesség,
sugaraid csapása
az élet örök boldogsága.
Elvesztem a lelkemben,
Képzeletem, egyben végzetem.
Semmi nincs már bennem,
Csak egy összetört, félős kisgyermek.
Illúziót-szóró szemeimből eltűnt
vakságom hite, vasból-szívem
dörömböl láncait tépve; vesztett csatáim
ti édesek, játsszuk még legszebb melódiánk!
Régi sérelmeken lovagolva puffog hamis pompába bújva,
csendesen csacsog, suttog, a múlt hamvait rágva,
karmait erősen a jövőbe vájja.