Gyászversek
Egyedül most csak ő, ki vigasz nyújt neked.
Most keresd igazán a te Istenedet!
Egy szív megállt,
nem dobog már tovább.
Csendes kis temetőben,
nyugalmat talál.
Úgy elsiratlak. Úgy elsiratnálak,
mint agg öreg vének. És megszaggatnának.
Tépnék a lelkem, én lelkedben vájnék...
Hazudnék érted mindent a Halálnak;
Szórnám szemébe fekete könnyem
vérrel, záporral, villámostorral,
szűkölnék ebként kínnal, kutyákkal
kiverve. Mérgemben éhe étket találna...
A temetődomb mögé lassan behúzódott,
elbújt a késő délutáni nap.
Túlfeléről búcsúzóul még visszadobott
néhány megfáradt, bágyadt sugarat,
világítson, míg hosszú, szürke árnyakból font
fészkét meg nem rakja az alkonyat.
Csak állok, az eső mossa arcom,
tán várok valakire, hogy átkaroljon,
csak állok, de térdre rogynék,
hogy közelebb legyek arcához ismét.
Az én drága édesapám
a kocsmába`nem dalol már,
oly régóta beteg szegény,
gyógyulásra kevés remény.
Talán egyszer majd
begyógyulnak a sebek,
hiányod már nem sajog,
a fájdalmat heg borítja,
emléked bársonyos, simogató.
Szent György napjára
Már nem vagy velem,
Szent György napjára
Már lecsuktad a szemed.
Elmentél, s mi itt maradtunk,
de tudd, hogy hiányzol nekünk!
A szívünk majdnem megszakad,
hogy nem lehetsz már itt velünk!
Mennybe szálltál
Aztán a pokolba
Anya lettél
És mégse
Döbbenet némít...
Megengedték még, hogy vessek egy utolsó
pillantást arcára, kezét megszorítsam -
friss sírba süllyedt a cifrázott koporsó,
míg én a szétfoszló felszínen maradtam.
Ismerős melankólia csap le a kedvre,
Ismerős érzéstől átfűtve állok dideregve.
Rég nem szólt fülembe,
Ráhullt a feledés hava.
Velejemig fáj a dallam,
Ez a bohócok dala.
Ez a bohócok dala.
Eltűnő homályos foltok
zöld obeliszkek
fehér kőporos alján
szétfolyó árnyak az éjben
játszik a szél hársfák
mézízű ajkán
Kopogtattak.
Nem vártam senkit
ily késő esti órán,
de szívem nagyot dobbant,
mintha érezte volna, hogy
te ott állsz.
Szívemből szeretlek drága angyalom,
Engedj be magadhoz, édes csillagom!