Versek a halálról
Ragyogó nap voltál,
ma is ontod a fényt,
játékod idéz csodát,
nem vesztem el a reményt
Mint tavaszban egy hópehely, úgy olvad
életünk apró páraként az égre és vége,
ami még létünkre emlékezve megmarad,
csak egy durván ácsolt kereszt árok-szélre,
meglehet neved rávésve - talán - de eztán
az is porrá korhad a végtelenbe futó időbe,
s ott a hantok alatt a titkaink is elbújnak...
Azt akarom, hogy hamvaimat,
Ha meghalok, szórják széjjel,
Repüljön, szálljon a kósza széllel
Szabadon el, ameddig csak bír.
Megszülettem, hogy egy holttal
több legyen e Földön.
Kérdés, hogy a köztes időt
vajon hogyan töltöm?
Eladom magam a pokolnak tüzére.
Hűségből lehettem a szerelem vére.
Eladom a sorsom is, szebb jövőt remélve.
Hátha az ördög jó pénzt fizet érte.
Emberek,
Kik súlyos szavakkal éltek.
Azt hiszitek, ismeritek a halált,
S mellette meg sem éltétek a poklát.
Hittem,
mint a születést a még meg nem született,
miként szülét a gyermek - néztem...
Mártírhalált kerestem
Az utcán, Budapesten
De elszaladtam, megijedtem
mert felém fordult egy tanktorony.
Meghaltam, mikor elhagytam hazám
És ismét ez történt nyugaton
közös határunk másik oldalán...
A halál árnyékában éreztem magam.
Keresvén elmúlásom a rideg éjben.
Félve vártam végzetem, kínzó fájdalmam.
Hiába vártam, nem jött el énértem.
Mosolyogva jön el, bárhol megtalál
Bemutatom nektek, úgy hívják, hogy halál
Nincsen országa, otthona, törvénye
Csak a saját sötét, kavargó örvénye.
Feketébe öltözött ma minden rokon,
Jönnek ki a temetőbe,
Virág a kezükben,
Mely egy utolsó búcsú az életükben.
Egyszerű, akár a
mezei kis virág,
számomra fenséges,
egy fehér tulipán.