Versek halottak napjára
Gyertyák űzik a sötétséget,
könnyük csorog a sírokon,
- várnak oda engem és Téged -
fényük libben a szirmokon.
Ez a nap más, mint a többi,
ezt mindenki így érzi,
lelkünk megtelik fájdalommal,
régi emlékek arcával.
Emlékezni bármikor lehet,
de megemlékezni nehéz.
Szívünk megtelik fájdalommal,
ahogy a múltba visszanéz...
A csukott ablakon a telehold beragyog,
Sárguló levél a szélben vadul kavarog.
Bukdácsolva száll fel-alá, tán tréfálkozik
Halloween, fütyülő szélben egyensúlyozik.
Fáklyám lángja ragyog csak a sötétben,
melybe az őszi erdő öltözött,
és elemészti utam a hátam mögött,
ahogy sírodhoz tartok az ösvényen.
Sétálok fázón
Az őszi avaron
Krizantémok
Sírok koszorúk
Gyertyák égnek...
Megérint elmúlás, a hűs ajak,
jeges csókja emléket farag,
csordul némaság, a csendpatak,
nem kell... nincsenek is szavak.
Sok-sok gyertya világít
Kint a temetőben,
Friss koszorú a síron,
A régi le van véve.
Ma is látom őket magam előtt,
hallom hangjukat, mint azelőtt,
mikor még velük lehettem,
s bármelyiküket megölelhettem,
már sajnos nincsenek velem.
Hűvösen szellős halottak napján,
eső szült könnyes sírokon,
a lakók, mint angyal lelkek,
lábat lógatva nevetnek.
Itt van az ősz, színes már a világ
A levél a széllel együtt táncot jár
Hamar lejár a nap és eljön az éj
Feketébe terül be, csillagos az égfedél
Mint zápor, szállt alá, úgy szitálva,
az égbolt fekete, bús homálya.
Elmentél, csak az emlék, mi még rólad nekem megmaradt,
A boldogság, és az öröm olyan gyorsan elszaladt.
Lágyan tipeg a sóhaj a hantokon
Az emlék a szíveken átoson
Mintha csak füle botja volna
A gondolat is a gödörre omolna
Krizantém szálakat tűzdelget...
Az élet szomorúan csak eltemet,
Mint az ősz a gondtalan nyarat.
Hullanak a sárgásbarna levelek,
S utánad szinte semmi sem maradt.