Versek a haragról
Míg fojtó hiányod minket tépáz,
nem kell, hogy értünk könnyet ejtsél.
Mit gondolsz, hány éj kéne hozzá,
hogy mindnyájunkat elfelejtsél?
Kedvesem, hidd el nekem, megbocsájtanék én neked.
De a harag, amit kiváltottál belőlem, s velük eme érzések,
Még felfedezésre várnak csonka, együgyű életemben.
Óriás falak, bábukötél,
mindvégig ott volt kezedben a cél.
Valahol, túl a falakon,
Ha kell, minden sebem véresre kaparom!
Menekülök, de nem tudom, mi elől,
ez a valami csak felemészt, vagy megöl.
Nem szól semmit, csak kérdez,
nem tudom a választ, de egyre csak mérgez.
Oly sok-sok éve már, hogy megismertelek.
Azt ugyan nem mondom, hogy nagyon megkedveltelek.
Már sok mindent megéltem,
Elvették tőlem szinte mindenem,
Bántalmakat nem értettem,
Nem ártottam egyiknek sem,
De megbocsátom mindenkinek,
Kivéve talán egynek...
Szent-e a szeretet?!
Eleje úgy, mint vége!
Rendezzük a szerepet?!
Elmehetek a fenébe!
Igen.
A homokszemek.
Sok, megannyi, rengeteg, megszámolhatatlan kőhegy.
Himalájadarabok.
Bús fuvallat fel-alájár a tornácon,
lábaival kalimpálva ült ki bánatod.
Valaha tudta a boldogság a járatot,
ma acsarkodó gőg egyetlen barátod!
Kipp-kopp, hiphop.
Kimegy az ajtón.
Tipp-topp? Meglop!
Ott vagy a padlón.
"Fényt idéző boldogságom lepkéi"
Fényt idéző boldogságom makulátlan
lepkéi... Szárnyak nélkül vergődnek lenn
a Féltés medrében. Kecsesen lépkedő árnyékom
Kezel nevetve a semmivel, retteg az érzés.
Erőszakolt, kényszerszagú versek szanaszét hevernek,
Fáradt, bágyadt szemek díszcsomagolásukat kibontják,
Kusza sorok között bölcs elmeelemzések teremnek,
S a tollforgató neuronos ihleteit kimossák.
Türelmetlenül tekintesz az égre,
És reméled, hogy hamarosan vége.
Elmédben csendben forr az indulat,
Ahogy próbálod visszafogni önmagad.
Rólad álmodom éjjel-nappal,
Rád gondolok szüntelen haraggal.
Gyűlöletem oly heves, bár hagyom,
Hagyom, hogy rád gondoljak,
Hogy álmaim rólad szóljanak.