Versek a hiányról
néma éjszaka borult a városra
tovatűnnek a zakatoló zajok
ridegen nesztelen utcákon
élettelen plakátokat hallok
Mintha elhagyott volna, olyan ez az érzés:
az ágyamban feküdni nélküle,
ahol a magány nyomasztó;
az ölelése nélkül aludni el,
amely melegséget, szeretetet sugároz...
Látlak; Vagyis látok egy embert,
Valakit, akit már rég nem ismerek.
Felcseng bennem egy tompa dallam,
Mintha fülembe súgnál halkan.
Esőcseppben cikázó égi tünemény,
Ó, ha tehetném finoman ölelném.
Egy szép nyári délután megismertelek,
s egyből megszerettelek.
Egy fagyos téli reggelen
fogtad gyengéden kezem.
Hideg ajtón mosolyogsz,
s engem figyelsz.
Mintha itt lennél otthon, örülsz.
Mozdulatlanul kerülsz, fordulsz.
Azt hittem, ha bevalljuk egymásnak az érzéseinket,
utána más lesz.
De te ugyanúgy nem keresel, nem beszélsz velem.
Azt mondod szeretsz, mindig is szerettél.
Túlontúl hosszú volt, netán fájdalmasan rövid
A rím, az a vers, mely hozzám szólt, vagy hozzá
És te, aki gitárjával új világot adtál
Csendes félmosollyal szemlélted a reggelt
Az utcákat járom
lehajtott fejjel
kabátzsebbe rejtett kezekkel
idegen arcok
közönyös emberek között
a zene ölelésébe bújva
az utca zaja hallgat
az autók némán futnak...
Halott szív van a mellkasomban, elvágyódom messze innen,
lépni nem tudok, mintha béna volnék, mintha mozdulni sem bírnék.
Fémízű remény,
Homlokod kemény
Falán betér,
S az eredmény
Már nem számít.
Az érzés már behálózott egyszer, s vége lett.
Most újra ég a tűz, de hirtelen nem tudom, mi történhetett.
Jéghideg e nap, mert nem tudom, mi van Ővele,
Mi történhetett, vagy csak nem érdekli a Szerelme?
Talán majd itt leszel végre,
A szürkeségből együtt kilépünk a fényre.
Sétálunk együtt, kéz a kézben,
Megfürdünk a vágy hűs vízében.