Versek az időről
Holt mező lassan szuszog,
A dér elnyúlik, és a vérhold
Alatt sápadt, fénylő sisakok
Alszanak ezer éve, sikolyok
Földbe zárva, nyöszörögve,
Halkan felsír a hősök éneke.
Ne szólj, ne ígérj, kérlek, csak ölelj egyre,
ne mondj rosszat most, s ne mondj jót se!
Csak hallgassuk a percek néma dallamát,
őrizzük meg vágyunk heves ritmusát...
Belemélyeszted sárguló
fogaidat a száguldó időbe,
és nem hagyod, hogy
tűnjön el örökre.
Tom vár, és elnyom egy cigit.
A távolt kutatja.
Szívet sebző szeme izzik,
fénye hull utakra.
Sóvárogva tekintek fel az oly távoli és gyönyörű csillagos égre,
Lenyűgöz ez a csodálatos földöntúli látvány, a sok csillag fénye.
Oly elmondhatatlanul szép ez, a sok-sok milliárd csillag odafenn,
Szurokfekete égbolton szétszórt gyémántok, ma este csak nekem.
Behódol már némán estnek minden árnya,
álmok mementójaként kondul a torony,
senki földjén lóg a holnap sápadt vágya,
lámpafény, mint éj kormos arcán pír, oson.
Nélküled átrágja magát rajtam a kétely;
a saját árnyékomtól is megijedek.
Mennyei öröm-tudattal töltöttél fel,
melyben teljességgel elmerülök veled.
Tökéletes álca mögött megbúvó ismeretlen.
Szívcsendjében roskadó néma jel.
Összetört, vonzó tekintet,
Önmagának árnyéka csupán.
Porhamuvá foszlott rojtjai ítélet.
Vetítve néz vissza perce.
Az érzés és az idő mást kínál,
Néha jó, de változó állomás.
Gyakori a sok felhő az égen,
Minden más újra sosem éled.
szerelmeim, gyönyörű
érintkezéseink...
magvető varázslataid
barlangomban úszva
lassú mozdulatokkal
állítanak időket, míg
a belőlük termő, lüktető,
létünkhöz méltó...
Ülök és nézem a kék eget,
eszembe jut szemed.
Közeledik végre a meleg nyár,
Szívbe költözik a fényes napsugár.
Mily jó lenne áthajózni akkor a Tiszán,
Mikor a felhő záporral jól megszán.
Nekilódult a múlt idő,
versenyez a léttel,
évekre-évek jönnek,
cél előtt, semmivé
lesz minden.
Engedd már el, ha menni akar
Tőled menne, nem veled, értsd meg
Acélkörmeivel lyukat kapart
A mostba, s közelebb hozta
Hozzád sérült büszkeséged