Versek az igaz szerelemről
Valami ölelés - az Érted sóhajtó csend,
szívrengés tágra nyílt szemű pillanatban.
Szomjazód lettem a világsivatagban,
a forrás vagy, amit kerestem idebent.
Parfümös dobozba zárt szerelem,
Mi kívül kék, belül folyadék,
Illatos, komlós selyem,
Ha kinyitod, megcsap a
Virág-szellem.
Ketten lépkedünk a fűben,
kézen fogva, mosolyok ölelésében
simogat az illatod,
oly puha, s oly izgatott,
mint a csók, melyet tőled lopok,
miközben ugyanúgy izgulok,
mint a legelején...
"Ha majd lehull szemedről a lepel,
S értelmed, lelked életre kel,
Ha felfogod, hogy itt jártam Nálad,
S betöltöttem az űrt, szívedben a vágyat...
Akkor majd visszavársz.
Pilléket éreztem lebegni kinyújtott tíz ujjam felett,
Nyelveik pödréről zamatos szamóca nedűcsöpp esett.
Végtelen fekete égtetőn pemzlivel maszatolt habok,
Gyönyörben gyűrődő vágyaktól remegek, gyöngyfogam vacog.
Vázában álló virágok halmaza,
Szépek, színesek, mindegyik díszeleg.
De az idő őket sem kíméli.
Vannak köztük, melyek megsínylik.
Látnod kell
Ez a parancsom neked
Nézd írom ostobán
Bután neked
Nézzed helyesen
Nem mint én
Fogd vagy fogjad
Így ahogy van...
Árnyékban a szemed
olykor pajkos villanás,
a múltat idézve meg,
hol a vágy gyújt varázst.
Tekintete, akár a tűz,
Perzsel s éget,
Ha rám néz, nincs az a bűn,
Mely elhozhatná a véget.
Tereád várva szedtem sátorfám
Május fagyos negyedik éjjelén.
S sötétben tudtam, szeretem magam,
S tudtam, te tudtad, hogy szeretlek én,
Május negyedik fagyos éjjelén.
Nem lehet az, hogy ki egyszer sírt, többé ne tegye.
Nem lehet csak egyszer szeretni, hogy ne bántódjon senki se.
Lehet elbújni saját magunk mögé, lehet tagadni, kirohanva a világból.
Mindent lehet, csak egyet nem: nem kilépni a magányból.
Hányszor volt az, hogy átkarollak.
Hányszor volt az, hogy megcsókollak.
Hányszor kérdeztem, mit álmodtál?
De te mellettem sose voltál.