Versek az irigységről
A gonosz ember tapossa
Szíved-lelked, s mindent
Elkövet ellened.
Nem örül a jónak, de
Kárörvend a rossznak.
Ha cipőm te lennél
Másba többet sosem lépnék
Ruhatáram rád cserélném
Fűződ gondosan bekötném.
- Mindenhez jogom van,
ami van!
s ha nincs pénzem
és nagyon kell, akkor...
Szeretném a földet mosolyogva látni,
éltető napfényben élni.
Vakító kék eget hófehér habokban.
Benne lágyan megfürödni,
szép jövőnkről álmodozni, megtisztultan várni.
Bús fuvallat fel-alájár a tornácon,
lábaival kalimpálva ült ki bánatod.
Valaha tudta a boldogság a járatot,
ma acsarkodó gőg egyetlen barátod!
Nagy ő, kit senki nem bánthat
Büszke, mert mindent megcsinálhat
S ma már nem fizet érte túl nagy árat
Irigylem a lenge szellőt,
Mely andaloghat fülledt nyári éjszakán;
Irigylem a heves vihart,
Mely táncot lejthet tenger fodor-habján.
Jól figyelj, hogy kell átejteni magad,
Minden pici hazugság rajtad ragad.
Tányérperem, jobbra-balra, mindegy, merre esem le,
Futhatok, mert eltervezte saját magát kerekre.
Itt a forró húsleves és ott a téboly asztala,
Ínyencfalat vagyok bele, Mohács után baklava.
Elfojtott szóban érlik a harag.
Állmosoly mögött lehel a düh.
Te szép vagy; ez rémes!
Csúnya vagy; lenézlek!
Okos vagy; ez méreg!
Buta vagy; ez kéjes!
Zendül a legénység, elveszett a kapitány
Elbukott saját hajójának vizsgáján
Új kézben a repedt, régi kormánylapát
Megkeserülik még az átkozottak ennek csúfos napját
De ez most nem számít, önfeledten mulatnak
A megkötözött kapitányba perverz kéjjel rugdalnak...
Küszködött az irigységével,
görcsöt kapott hasmenéssel;
otthagyta őket, hogy ne hallja...
nehogy kedvét tovább rontsa.
Az én esetem meg olyan,
Szakítom a szavad félbe.
Azt mondom, mi nekem fontos,
Izgatottan, beleélve.
Csak azért simogattam,
kezem végre gyűjtene
mérges tüskét, szálkát.
Adna jogot kritizálnom báját.