Versek a mindennapokról
Szánalmas rongy életed,
Elpazarlod, nem élvezed.
Tégy többet, légy boldog,
E világon mást nem tanácsolhatok.
Az álmok csak akkor érnek véget,
Ha az ember veszni hagyja őket,
És azt csak akkor veszti el a lélek,
Ha azt már nem élteti semmiféle érdek
Titokban játszik velem az élet,
kell a nap, hogy
ragyogjanak a fények.
Haragosan beborul felettem az
ég, lelkemet
átjárja a mély sötétség.
A mágocsi pincesoron
léptem koppan a betonon
lent az ibolya völgyben
csordogál egy patak szépen
Sétálok este,
kísérőim a gondolatok,
keresem a vigaszt lesve
a csalfa fondorlatot.
Belemélyeszted sárguló
fogaidat a száguldó időbe,
és nem hagyod, hogy
tűnjön el örökre.
Az az este maga volt a csoda,
Az élet hirtelen fordult jobbra,
Emlékszem még, hiszen tegnap történt,
Nagy étvággyal majszoltam a körtét.
Fáradt vagyok, ezért sem születik a szó.
Csak a hétköznapok dolgos monotonja
marja perceimet, nem vagyok szomjazó
se szóra, se jóra, mi lelkem bevonja.
Gyorsan változik minden.
Minden csak kérdőjel e rohanó világban.
Különös világ van.
Egy kislány szalad
s viszi rózsaszín cicáját,
papája elébe halad
s kitárja karját.
Már aranyba érett a búzamező,
a szőlőfürtök édesen kínálták borukat,
akkor jöttél hozzám, s a kék lóerő
száguldott veled a kertek alatt.
"Simogass csak, olyan jó a kezed, "
Érintésed hűsítő friss patak,
Feledem egy feszült nap nyomását,
Míg ujjad halántékomon matat.
Gyöngyöket izzik az ég feketéje,
játszik a gyermek az őszi estében.
Fut ki a kertbe, fakardja kezében,
szél szalad véle, langymeleg lég leng...
Óvatosabban, baj ne történjen!
Az érzés és az idő mást kínál,
Néha jó, de változó állomás.
Gyakori a sok felhő az égen,
Minden más újra sosem éled.