Versek a művészetről
Mintha letépné az eget egy kis virág,
S a kékség átíródna szirmaira, olyan
Benne a szépség, szelíd és ártatlan.
Az égboltozat azonban féltékeny
Lett a kék virágra, ki ha felnézett
Búzakék szemeivel az égre,
Visszatükrözte a menny tekintetét.
Száll a dal tíz éve már,
A dalárda áll a Színpadon.
Tiszta szép hang hölgyek ajkán,
Ismerős és ismeretlen népdalok.
Szonettet írni olyan merészség,
mint mikor zsákban futni igyekszel.
Megkötve lábad, bár haladnod kell,
hiába buktat, döcög a lépés.
A villanykörte és a cigaretta elégiája
Csak egy halovány villanykörte
Mutatja az utat, megjelenne
Minden perben, pillanatban,
De gyenge már, kialvatlan.
Azért születtem, hogy egyszer
Fa nőjön szívemből égig,
Ha egészen nem kellettem
Soha senkinek, csak félig.
Olyan a vers, mint az ember születése,
hisz neki is van saját küldetése.
Kell, hogy legyen értelme a szónak,
utat mutat, segít az álmodozónak.
Ha már nincs tovább a rím,
ha már nem szüli a fej
a szavak újabb folyamát,
kell még egy utolsó szín,
az a biccentés, amely
átnyújtja ma a koronát...
Nem kell mindig szabályosság,
s nem kellenek rímek,
(írhatok, ha úgy gondolom,
versbe népmeséket),
s nem kellenek versszakok sem,
(szabadon is lehet),
de nekem, mint "költőnek", a
rím ad szabad kezet.
Egy belterjes világban akármi meglehet.
Nem szükséges hozzá más, csak védett belterek.
Nem vagyok költő,
csak átutazó,
testidegenként
szélbe szórt szó.
Nehéz volt ez az este is, mint a többi tizennégy,
mikor kínoz, fojtogat és nem enged el.
Egyszerűen félek, nem akarok aludni, nem akarok álmodni,
mert az álmaim sem kímélnek.
Életem üres színpadára születtem,
Melyhez a díszlet ugyan adott volt,
De az előadást én rendeztem meg,
S a hervadt főszerep nekem jutott.
Földönfutó vagyok verseim nélkül,
rettegjen a gondolat, mi fejembe szédül.
Mert én az olcsó, megkopott tollammal
megírom, ha minden úgy tartja majd.
Mélyzöld tintám oldódik most
kristálytiszta, szép szemekben,
sötétlila madár rebben,
s trillázik a végtelenben.