Versek nemzeti ünnepekre
Ölelj egy másik lelket önmagadhoz!
Hagyd, hogy az érzés boldoggá tegye!
Érezd, hogy lelked közel ér a naphoz,
s így érint meg éltető melege.
Fellázadt az ifjúság egy éjszaka alatt;
Egyik kezében lánc csörög, másik kezében kard.
Van miért megszólalni mindannyiunknak!
A Te szavad hiányzik,
hiszen odafentről Teérted is kinyúltak.
Tehetséged kilátszik,
hiába is takargatod azt. Szedd elő!
Majd légy egy szavakkal induló felkelő!
Mily dicső nemzetünk?
Kérdezgettem tőle,
S hosszú percig némán
Csak nézett előre.
Hófehér az ünnep, hófehér,
mint kokárdánk kellős közepe,
nincs a trikolórhoz köze se`.
Angyali szín, monokolor,
míg az orkán havat kotor,
nincs zöld fű, sem zöld szár, sem zöld levél,
csak a hótorlaszok... s szél jege
rángatja rajtunk ünneplő ruhánk...
Harminckét éves korában
eldobta az életet magától.
Míg élt, gond és bánat gyötörte,
fiatal testét a mozdony összetörte,
de lelke halhatatlan,
tükre velünk maradt örökre.
hó fedte be ismét
a szétszakadt tájat
márciusi ifjak
elakadt szavának...
Március idusán kokárdát teszünk,
egykori hőseinkre emlékezünk.
Már nincsenek idegen katonák,
nem csattognak a csizmák, a bokák.
Jéghidegre kelt a nap,
a fogaim attól vacognak.
Ablakon kitekintettem.
A világ úgy, mint egy tetem,
szürkén, hidegen és kihaltan
terült el odakinn a hóban.
talpra magyar, mert hív a nemzet
itt az idő, a jövődet te nemzed
rabként élsz a szabadság reményében
megfulladsz a pénztől, az ötös nyereményében
Kokárdám független.
S bár az idők
jönnek és mennek,
egyesek futnak,
mások elbuknak
Március idusa van ma megint,
Bús tekintetünk a múltra tekint.
Most is oly búsan esik az eső,
Reméljük, azért szabadság eljő.
Kokárdát tűzök ingemre,
begombolom öltönyöm,
majd fellépek a szószékre,
s az ifjúságot köszöntöm.
A Pilvax boltozatán szivarfüst tánca,
márványpadló a csikorgó székek alatt,
a huszárcsákós, izzadt homlokok ránca,
a zsinóros mentéket dagasztó harag