Önismereti versek
Csak egy vagyok a sok közül, mégis más
Más lelke nyugalmat, az enyém vért kíván
Kíván, hisz erre tanította meg az élet
Élet, mi napjainkra állítólag szép lett
Leomlott palota kövein állok,
a jelenben értelmet nem találok.
Csak zagyva szavak, tarka képek...
"Kinek írod, ha te sem érted?"
hibás génekkel megáldva, így születtem,
szegénység keresztjét magamon cipelem.
lehettem volna akár dáma, úrinő,
de akkor is szorított volna a cipő!
Elvesztem a lelkemben,
Képzeletem, egyben végzetem.
Semmi nincs már bennem,
Csak egy összetört, félős kisgyermek.
Bennem vérző szív lakozik,
Mi soha ki nem apad.
Kőfalak veszik körül,
Amin semmi át nem halad.
Egy szerepet játszva, szerepben élek,
Szeretni tudok, de felejteni mégsem.
Voltam már fent és megannyiszor lent,
Ezekért ajándékba kaptam a végtelent.
Illúziót-szóró szemeimből eltűnt
vakságom hite, vasból-szívem
dörömböl láncait tépve; vesztett csatáim
ti édesek, játsszuk még legszebb melódiánk!
Régi sérelmeken lovagolva puffog hamis pompába bújva,
csendesen csacsog, suttog, a múlt hamvait rágva,
karmait erősen a jövőbe vájja.
Kondenzcsík-füst a számban,
Ahogy vágtatok az égen
Rozsdás, nagy gépmadárként,
Köhögve, hullásra készen,
Riogatva a madár-párokat.
Szélborzolta felhők között
Vidáman szökik át a napfény,
Sűrű erdőben árnyakat szövött,
S térden áll meg egy fa előtt, rabként.
Lépcsőn ülve bámulok előre a semmibe,
Homályos lábnyomok futnak el messzire.
Lelkét nézzed, ne a széket,
Ő székkel ül a két keréken!
Ahogy gurul két keréken,
szoknya után vágyik éppen.
Előbb kezdjük azzal, ki is lehetnék,
bátor hős, egy igazi szent,
vagy őrült tudós, eszement,
de akár emberhúst is ehetnék...
Tele céllal kelek fel reggel
várom a napot boldog szívemmel
gondolatok sora zajlik fejemben
arról, hogy mit kéne tennem...
Mélyzöld tintám oldódik most
kristálytiszta, szép szemekben,
sötétlila madár rebben,
s trillázik a végtelenben.