Versek az öregedésről
Örök életet nem adá az Isten,
Míg el nem ér a végzet,
Világod gyors könnyedséggel
Éld le, míg teheted.
Arcodra rárótta nyomát az idő,
mosolyod keretbe foglalt karcolat.
Szikkadt emlékmorzsát görget holtidő,
éjboglyára kiült, nézi harcodat.
Levetkőzöm meztelenre
és ordítva mutatom
öregségem rothadását.
Rozsdabarna, májfoltos lábam
remegve vonszolja görnyedt
felpuffadt testem.
Rohanó világ, rohanó lelke
Rohanó ember, szívében eszme
Rohanó vonat, őrült kattogás
Rohanó időben egy gyors vallomás...
Málló vakolat, törött ablakok,
Ilyen az, mit mindenki elhagyott.
Ülök a sötétben
Egyedül, némán,
Nem szól hozzám senki,
Csak a ketyegő órám.
Csak nézem az ereimet, és a vér
mint vén folyó, úgy csörgedez
eszi, csak eszi az érfalamat
lassan pusztítva napjaimat
de én szeretnék még játszani
visszabújni a bezárt ajtón
egy kicsit még gyereknek látszani
tologatni fekete kisautóm
fehér szárnyat növeszteni hintán
dülöngélni mint a libikóka
nem papírra önteni a tintám
a boldogság fémjét az emlék kicsiszolja...
A sors fintora tán,
hogy versem egykori irodalomfüzetbe írom,
s látványát is csak fenntartással bírom.
Tartalmát anno négy fal között írtam le,
most a Nap épp velem szemben bukik le.
Falaim között, melyek hallgatták életem, s tollba mondtam nekik emlékeimet.
Sikolyaim tömkelegét nyeltétek el, s kudarcaimban vállamat veregettétek.
Azok az utolsó utáni sápadt percek,
Mikor már nem néz, nem szól, keze sem ölelhet,
Mert az utolsó neki örökre végső lett.
Tompa aggyal viaskodsz dúlt érzéseiddel,
Tudod, a vég bizonyos, de még tagad hited.
Öregség, most merről támadsz,
mit forgatsz a fejedbe`,
melyik fontos alkatrészem
aprítod a levesbe.