Versek a reményről
Vad örvénybe hajtom fejem, hogy végre,
Törjön sóhaj az éltető fényre,
S nyissam virágos reggelre, kék égre,
Kopott, hámló festékes ablakom.
Összetört szívem újra verni kezdett,
Először csak lassan dobbant, egyet-egyet.
Amikor halkan vállaidhoz ér a suttogó, vézna szél
Amikor kék ruhát ölt az ég, és a napsugár életre kél
Amikor a hó hideg csendjét a madarak éneke űzi el
Amikor a télnek szennyét a folyó viszi messzire...
Magányodba zárva üvölt a lelked,
Nem hallja senki, fáradt a tested.
Eddig szép volt, ott volt az erény,
Ma csak álom, olyan, mint egy regény.
Keserédes mézbe cseppent könny,
Nem tudom, fájdalom-e vagy öröm.
Lelkem kietlen bugyrából feltörő,
Cudar hullámokat járó közöny.
Kő, mely mindig ott pihen a szíveden,
egy kis öröm azt onnan elgörgetni, sajnos képtelen.
Reményem a ködbe vész.
Átláthatatlan füstüvegen néz
rám az elérhetetlen
végtelen -
Találkoztunk csak mi ketten
egy csodás szombat délután,
örömteli pillanat volt,
hiszen fontos lehet ezután.
A szél simogatta selymes haját - nemrég,
boldogság ficánkolt mosolyán - láztalan.
Keserű hónapok oly rövidre nyesték
göndör fürtjeit - most keresi lázasan.
Mikor a súlyos tér kiül a válladon,
És szakajtója fáraszt már nagyon,
Akkor érzed majd a kínt, mely eltelít,
És a bizarr vicsorgást, mely szétszakít.
olyan furcsa - forma - ez az este. mintha
a napnyugta az eső alatt kuncogna.
az ablakokban a sötét meg csak villan, villog,
ahogy rápillantanak a siető fényszórók.
Még nincs vége: ez csak a kezdet, egy új lépés
a sosem járt út érintetlen porán,
reszketeg, tétova s mégis békés,
céllal teli, és bár (eső által) árván,
oly elveszetten a hatalmas tájon
kóborolsz tovább: mert még van tovább.
Tél volt, hó és jéghideg,
de mi nem éreztünk,
csak meleget.
Az eget szürke felhők takarták,
nekünk hét ágra sütött a napsugár.
Én csak megfigyelni vagyok itt,
Jöttem nézni szebb holnapot,
S mi most biztosnak hitt,
Másnap közlik sajnálva: elnapolt.