Versek reménytelen szerelemről
Magányos az életem,
nincs, ki fogja két kezem.
Nincs, ki vigasztalja lelkemet,
ki boldogítsa szívemet,
ki magához öleljen, nincs ilyen.
Szívem súgja: "meghalok, igen."
Forr a szívben a vér,
lüktet a kín,
feszül az ér.
Mocskosan sivár minden egyes ébredés.
A reggeli mosoly ide már túl kevés.
Én csak állok és nézek,
Várok, de félek,
Hogy talán soha rám nem talál.
Soha nem érzem
Azt, mit más már nagyon régen.
Jaj, Isten, miért kellett
Elmennem e földről?
Hisz oly fiatal voltam én...
Előttem állt annyi,
Annyi-annyi minden,
Mögöttem csupán,
Az éltető remény.
rájönni arra, hogy sohasem
rájönni arra, hogy mégis
rájönni arra, hogy nem csak ő
rájönni arra, hogy én is
rájönni arra, hogy nem lehet
rájönni arra, hogy t é n y l e g...
Amikor úgy fáj és éget, hogy azt hiszed, belehalsz.
Amikor már hallani, beszélni, érezni nem akarsz.
Amikor nem értesz semmit, bár érteni szeretnéd.
Amikor elbújnál a föld alá is, ha megtehetnéd.
félek, hogy elmúlik ez az ágynyugalomban tartó kórtalanság
és az immunrendszer belegyengülten föladja.
mert onnan már nincs visszaút.
ott már jogok és következmények vannak. birtokviszonyok.
Szívedet folyton mardossa
a bánat,
mily keveset adhatsz így
a mának.
Elmúltak már a régi szép napok
Azóta csak oly egyedül vagyok
Eltűnt a jókedv, mind a kacagás
Elfojtott lett bennem a lázadás
Egy fiú hangja szól,
A lelkemen áthatol.
Mindezt látja
Egy szerelmes lányka.
Oka van mindennek, tudom, vétettem,
szándékosan rosszat sosem tettem.
Dolgoztam, küzdöttem, az élet volt kegyetlen,
elvett tőlem minden lehetőséget.
kócos még a hajnali álom
alacsonyan állva tűz a nap
a betonon mered egy nedves lábnyom
kutyám, gyere, visszafogadtalak
ki nem mondott szavak
mélyre temetve
kihantolás után itt hevernek
papírra vetve
Repülő szeli szét az eget azóta is
és a macskák
lakóházak környékén kószálnak
mint tévelyedett szellemek
a vadonba vágynak...