Romantikus versek
Szeretem a csendes nyári éjszakákat,
Lelked tiszta tükrét nem fodrozza bánat.
Vidáman nézel fel a csillagos égre,
Amikor felhőtlen jókedved van végre.
Csak egy pillanatot adj nekem,
a gyönyör fátylát még egyszer
magamra teríthessem,
ágyam lángoljon,
mint az olimpiai láng,
csak egy pillanat,
fényben úszik majd az egész világ...
Olyan ez, mint amikor leég az ember,
Gyorsan megtörténik és sokáig fáj...
Ilyen az én szívem is, gyorsan elcsábul,
És a végtelenségig kínoz.
Csak egy szó... falevél
Ám az emberek számára mit sem ér...
Pedig tünemény
Éljen a szerelem!
Szólítva meg engem!
Élt adó kegyelme
virágozzék bennem.
Szótlanul didereg a lángocska,
fényévekre távol az otthona,
és míg számolhat, felül egy dombra;
szívére dal száll, szól az orgona.
Hogyha inged lenne
a Fekete-tenger,
akkor volnék benne
a fuldokló ember.
Megtért a vándor-fiú a helyre.
Kossuth Lajos és Széchenyi István
bronz-merev főjű szobrukkal árván,
önbizalommal telve, hős-gyáván.
Tikkadt torkán sivatag. Száj-tátván
várt a reménnyel telt kehelyre.
Mikor a vonat megérkezett,
a szívem csak úgy verdesett.
Remélte, párja már várja,
s nem utazott így hiába.
Csillagcsíkot húz az éjszaka.
Hold araszol rajta tétován.
Kiszolgált, megfáradt vén baka
Bandukol megannyi év során.
Az a fapados ifjúság valahol
harmadosztályon, de szép is volt!
Hogy mit szeretek az életben?
A fát, a füvet, a szelet s a kék eget.
Azt, ahogyan napozó arcodat nézhetem,
míg fűben fekve a virágzó réteken elterülsz mellettem.
Azt hiszem, szeretlek, de néha nagyon nehéz
Ha szívem bánatával kegyetlen szembenéz
Azt hiszem, akarlak, de tudom, hogy jól tudod
Mikor kézfejemen érintésed hagyod
Zsongító mámorra hív az éjszaka.
Vágyainkat nem terelik pásztorai.
Az öröm párnába fúló sóhaja,
és elvesznek a szemérem korlátai.
Engem nem szabad szeretni,
egyetlen egy pillantásomtól,
nem fogsz majd elaludni.