Versek a sorsról
Várom Őt nagyon.
Elfáradt már a testem,
Az éjszaka rossz.
A rímfaragásba vetett
hitnek vége.
A reménytelen küzdelmet
szivacs-merev sorsom ellen
feladom.
Ma végre megtudtam mindent.
Föntről vezérelve,
utam öntudatlan is odavezetett.
Álltam a kietlen térben,
s bevillant a kép,
mely, mint hiányzó láncszem
összerántotta az egészet.
Itt vagyok, és nem fordulok egyszer sem meg az úton,
mindegy, mit mond rólam az oldalról figyelő én,
folytatom így járásom, lágy ruha selyme borul rám,
szűken, gyászosan, éppen, mint esztendei múltnak.
Halk szavú lázadó volt, aki még Isten
előtt sem süti le két lángpallos - szemét,
mert nem féli, hogy Az beléjük port hintsen,
ha nap végén sem - mise is az estebéd.
Mint strucc, dugom fejem a homokba,
Nem látok, nem hallok, nem gondolok
A reménytelennek tűnő holnapokra,
Inkább alszom, s álmaim boldogok.
Fekete szobámban ülök mereven,
holt vagyok, vagy eleven?
Fekete asztalnál eszem fekete levesem,
Meredten bámulom fekete tükrömet.
Megy le a nap, sötétek az utcák.
Némán nézegetek, járom a padkát.
Alszik a város, csendes éj,
holdfényárnyékom kísér,
lenge fátyol rám borul,
a napokat számolom,
hullócsillag földet ér,
tündöklése véget ért,
eltűnt az ég felettem,
a föld meg túl közel...
Te Sors, te vagy az, ugye?
Ki méltatlan erre az ügyre.
Te vagy az, tudom jól,
Játékot űzöl gondjainkból.
"Nem gyötri többet sem ember, sem hideg tél."
/Ágota László/
Zengő föld, vészt kongó harangok,
kiáltják: Istenem, segíts!
Szürke nappalok, csillag nélküli égbolt
mutatják az utat már megint.
Hideg van, de már nem fázom,
Nem szokatlan, nem is csak rossz álom,
Gyerekként még magasban szálltam,
Most nyirkos szikláknak feszül mindkét vállam.
Ha nincs kihez szólnod,
és emészt a bánat,
s az életed kereke kátyúba ér,
messze az Isten,
s az ima is fáraszt, egy
eltévedt szó is egy tőrrel felér.
Diófánk kitárta lombját,
Galambraj száll az ég alatt,
Még emlékszem szép nyarakra,
Kertünkben nyíltak a rózsák.