Versek a szegénységről
Hullanak mennyből sűrűn a könnyek,
virulnak a földön az Istenek,
látják az égben járó angyalok, -
vérben fürdenek a földi lelkek!
Nem vagyok éhező afrikai gyermek,
Nem vagyok rokkant, se japán vesedonor,
Nem egy lágerben vagyok épp, nem is vernek,
Csak az fáj, hogy még nem készült rólam szobor.
Csillagok alá vetve sorsán mereng,
Számkivetve a létében fetreng.
kócos még a hajnali álom
alacsonyan állva tűz a nap
a betonon mered egy nedves lábnyom
kutyám, gyere, visszafogadtalak
Mosolyogtam, a Nap derült,
Szemembe ömlött sok csoda,
Tüdőmbe dohányfüst került,
S elhalt virágok illata.
Nincsen hazád, csak az élet hajt,
könnyed nyeli a csendes sóhajt,
bűnről bűnre kerget a sorsod,
volt Istened, de mára meghalt.
Karcol, csontokig vés a szegénység,
halványan pislákol a reménység.
Kenyércsücske, kissé fonnyadt alma -
lassan őröl Istennek a malma.
Észbontó, mit az ember a mában átél a holnapi létért,
Görnyedő ernyedés törné igába, hogy elérje ereje végét!
Nézd, a csillagok ma hogy ragyognak,
s fényüket hány szerelmes szembogár
hívja tágra nyílt kapukon át, míg angyaloknak
szivárványhártyákon terít ágyat a Holdsugár.
Beszürkült a világ.
A szegénység lehelete
tükröződik az arcokon.
A szívet, a lelket
sanyargatja az élet.
Kinek vétke, ami van?
Mikor egymásnak feszülünk aljasul,
és ember embernek farkasa,
és egymást feddjük pimaszul,
csak a jó nekünk tovább tartana.
Jajgat a szem üresen,
jajgat a kar erőtlen,
görcsbe rándult a gerinc,
s a láb fagyott
dermedtségben kiáltozik.
Húsvét napján jönnek az unokák,
Meglocsolják kölnivel a Mamát.
Piros tojást, locsolópénzt kapnak,
Nem mennek az összegtől a falnak.
Világra csatolt bilincs a gyűlölet,
a szeretet sötét sarokba gunnyadt,
támadjál fel lelkemben, Krisztusom -
belső szobámban fényeid kihunytak.