Versek a szenvedésől
A nők mindent tudnak egy férfiért,
élni is, halni is, ha akarják!
Úgy érzem, átvertek,
a meggyötört szívemen lépkednek,
becsapnak, kiket szerettem,
könnyeim égnek a fájdalom tüzében,
nem bírom a szenvedést, izzik a testem,
hallom: lépj tovább: de nem megy ilyen könnyen,
meghaltak az érzelmek, elmosott az eső mindent,
eltaszított lettem, már nem érzek idebent semmit sem...
Nézek ki az ablakon, üvegemberek,
átlátszók, kristályos-törékenyek,
egyetlenegy vérvörös ideg
mozgatja őket, minden másuk hideg.
Nem, fiam, egy nőnek nem elég,
hogy tiszta szívből szeretnéd.
S ha akármi rossz kedvét szegi,
vagy fájó könnycseppjét elejti,
mindig búját csak veled felejti.
Engedd már el, ha menni akar
Tőled menne, nem veled, értsd meg
Acélkörmeivel lyukat kapart
A mostba, s közelebb hozta
Hozzád sérült büszkeséged
Menekülök, de nem tudom, mi elől,
ez a valami csak felemészt, vagy megöl.
Nem szól semmit, csak kérdez,
nem tudom a választ, de egyre csak mérgez.
Nyugalomra vágyom.
Egy hűvös kéz érintésére...
Mi lenne, ha nem adnám fel,
ha a rögeszmés téboly
veszejtene el?
Ha útnak indulnék egy szép napon,
hogy megtaláljalak
az összetört romokon?
József előtt hatosfogat,
Mária meg tolja,
abroncsozni mellkasomat
érkezik a horda.
Elhajítottam messze a folyóba.
Néztem, ahogy lehull a hídról.
Hívó szó harsan, segítségem várják...
Lelkemben az öröm hangja csendül,
Majd szétvet a boldogság itt legbelül.
E bennem lakozó érzés jó barát.
Igen, olvastam.
Bár először
nem mertem mondani.
Kérdések, sejtések
vándoroltak
agyféltekémtől szívemig.
Félelmet rejtető...
Szívem még gyenge s reszkető.
Egyszerűen csodálatos,
de szívem még bánatos.
Karácsony van, csendben állok,
nem is tudom, mire várok.
Kopár, üres falak vesznek körbe,
átölel a némaság, csak nézek a tükörbe.