Versek a szerelmi csalódásról
Volt egy kis időm,
S elgondolkodtam a jövőn.
Bármire is gondolok,
Te mindig a kezemet fogod.
Utánad az életem,
Ne szemelj ki engem!
Hisz keblemen a lángszemű kígyót melengetem.
Ne higgy nekem!
Mi lenne, ha nem adnám fel,
ha a rögeszmés téboly
veszejtene el?
Ha útnak indulnék egy szép napon,
hogy megtaláljalak
az összetört romokon?
Gyűlölöm élni azt az időt,
amit nélküled kell töltenem,
szívem örömét-bánatát
másnak kiöntenem.
Eleinte azt gondoltam
- még akkor fel sem fogtam -,
Rövid kaland tovaszárnyal,
De most szívemmel úszol, s az árral.
Tudd meg, kedvesem, hogy minden éjjel,
ha szomorúan feküdni térsz,
én ott leszek akkor a holdfénnyel
és ölellek némán, hogyha félsz;
és agyonverem a pimasz szelet,
hogy éjjel téged ne zavarjon,
majd viccelek a nappal, hogy reggel
ágyadra szirmokat kacagjon...
Fogva tart a bánat
Mélyen belém égett
Hiába is várom
Azt a fehérséget
Kikövezett úton sétáltam veled,
Mikor még nem tudtam, hogy egyszer verset írok neked;
Életem lepereg, mint üvegben a homok...
Pici mag van két kezem összetett markában.
Temetem és nem elvetem.
Nem várom,
hogy egy délutánon megpillantsalak.
Nem várom,
hogy rólad álmodozzak.
Ennyit érek - rongy vagyok, kacat?
Szívem csak egy véres húscafat
Használtál - eldobtál egy újért
Hű szerelmem akármit túlélt...
Sosem hittem volna, hogy álom talál rám
Édes álom, bár megkopott már, mint csókod
Ezerszer tűrtem, hogy naponta elhagytál
Boldogan viseltem szögesdrót béklyód.
Mi bánt? Mondd el nekem, Kedves,
Mi bánt a magányos éjeken?
Mi az, mi fáj? Mondd most el nekem,
Fáj neked az, hogy létezem?
Keserű cigarettát szívtam az éjjel,
Azt képzeltem, ott állok az erkélyen,
Melletted, te ostoba, édes, te őrült,
Becsaptam magam, de a lelkem örült.
Boldoggá tett egy koholt illúzió,
Egy percig szemlehunyva álltam,
Éreztem a szelet, és vártam.