Szomorú szerelmes versek
Ne búsulj azért, ki elhagyott,
s mástól koldulva a szerelmet,
belőled kihasítva álmod,
fájón, szív nélkül cserélt szívet.
A szél keltében-jártában...
Egy magas hegy csúcsán...
Meglátott egy fát...
Magányos volt, egyedül ott állt...
Várj! Csak egy percet még,
egy dolgot még hadd mondjak.
Itt mélyen belül egyre ég,
ez bennem már nem maradhat.
Nem adhattam semmi mást, mint árva lelkem csöndes vallomását,
Ereim rohamos lüktetését, vad szívem dobogását.
Úgy érzem, az életem a kezemből kicsúszik,
hangom a neved hallatán elcsuklik.
Nem látlak többet, érzem a szívemben,
feladtam az elveim, csak bízz meg bennem.
Itt a barátom, szerelmem.
Itt a szívemben, mert ő a mindenem!
Nyikorgó, vén hegedű hangja zengett fel lelkemben,
Kábító dallama mélyen elátkozott.
Érces hangon játszott, hidegen, nyomasztó-kedvetlen,
Gyilkosan, precízen megkomponált módon.
Már rég nem beszélünk, hát tőlünk ennyi tellett.
Mindennap elmegyünk szótlan egymás mellett.
hegyeim távolban
világom szűk határát
mérve
tegnapok csillagok
hátán utaznak délre
és félnek az esőtől
ereim
folyókká bőszülnek...
Múlhatatlanul fájdalmas tánc
a borotvák recés, acél élén.
Hegek nyomán marad örök ránc,
nem leljük meg így soha a békénk.
Ezer csillag fényét kiontó örök sötétség
a test meghal, de a lélek nem
ebben a világban megmentem, nehogy
a pokol szürke lángjai közt égjen el
a lelkedet
de csak akkor, ha engeded
Újra dobált, s hánykolódtam,
Csak szenvedtem a tengeren,
Szívem sírt, és vágyakoztam,
Szárazföldre rég vetett.
Ha egyszer majd mesélné a történetünk,
Kezdje úgy, hogy mi volt nekünk,
Kezdje el úgy, mint egy csodás mesét,
Egyszer volt... s egyszer véget ért.
Gátlásaim rabláncát
széttörni képtelen vagyok,
boldogtalanul múlnak a napok.
Nem szólok én, zavartan hallgatok,
de közben iszonyú magányos vagyok.
megöletve alant fekszem...
érzem.
alattad végzem,
és végleg elengedlek.
emléked súlya nyom;
nélküled valaki más vagyok.