Versek a természetről
Márciusi hó, visszatért a tél,
A szép napsütés véget ért.
Szünetel talán? Vagy itt a vég?
Hideg marad-e? Nem tudni még!
A nap óriás vörös gömbje a horizontra ért
ringott még kicsit a tó vizén,
játszott a faleveleken, pasztellt festett, majd
szürkét, utána maradt a sötétség.
Ködös, szürkés keretben
kis pille hópelyhek,
betakarja a hegyeket,
mint anya a gyermeket.
Testvérek vagyunk
mind, itt a Földön.
Ha nekem fáj,
Te is érzed rögtön.
Hol vagy most?
Halkan felkiáltok.
Ahogy az ezüst vizű
Folyónál sétálok.
Négy ringó bárka,
kedves kék a tenger is.
Vöröses sárga
Odakint szikrázó napsütés vár,
A hó elolvadt réges-rég már.
Csak hálásak lehetünk mindezért,
A természetért, az életért.
Fekete felhőben burkolózott,
Villámlott, dörgött az ég.
Eltakarva a nap melegét.
Kard élére vette az eget,
Dézsából öntözte a vizet.
Gyönyörű, sárga színben pompázik minden.
A lemenő nap apró sugara megcsillan a tó vizében.
A magasban az égbolt ragyogó kéklő azúrja
A háttérben foltként, falusi házak kontúrja
A felhők, szálló fehér hattyú képében úsztak
Alaktalan, fehér foltként repültek, s tovakúsztak.
Májusi ég hullatta záporát
hova tűntél, pünkösdi királyság?
Csigaház csusszan zöld, televény-illatú
mohabundán, csöpögő hajnali párák
hullnak a fénytemplomok árkádjairól.
Üde tündértánc türkizkék zuhataggal
robban, éteri terhétől reszket az ág.