Versek a testvérekről
Úgy elsiratlak. Úgy elsiratnálak,
mint agg öreg vének. És megszaggatnának.
Tépnék a lelkem, én lelkedben vájnék...
Hazudnék érted mindent a Halálnak;
Szórnám szemébe fekete könnyem
vérrel, záporral, villámostorral,
szűkölnék ebként kínnal, kutyákkal
kiverve. Mérgemben éhe étket találna...
Van egy nap, mi csak teérted ragyog,
Remélem, a szívedbe örök emléket hagyok.
Az egész családod temelletted áll,
A kedvenc madarad csak miattad száll.
Pici szívem most nagyot kiált.
Lelkem lelked lényéért kiállt.
Hideg szívem, mely néha kemény.
Megmutattad neki: Van remény.
Két pici gyermek, egy fiú és egy leány,
nap mint nap áldoztak a szeretet oltárán.
Próbára tette többször a sors őket,
vajon két kis hősünk mily álmokat szőhet.
Mint szódavíznek a buborék
Mint Spongyabobnak Patrik
Mint éjszakának tűzláng fénye
Napsugár vagy életemben.
Legjobb barátnők vagyunk,
s sosincs egy unalmas napunk,
hamarosan el fogok ballagni,
de addig még nagyon sokat fogunk kacagni.
Húsz éve már,
Egy nyári forró napon,
Szemem vakon napvilágot látott.
Eszembe jut a szavad,
eszembe jut a tavasz,
a finom illat, a hajnal,
eszembe jut, hogy kaptam...
Fogd a telefont, most mesélek neked,
Elmesélek egy rövid történetet.
Lesz benne királyfi és királylány,
Gonosz törpe és hétfejű sárkány.
Elsuhan az élet, mint a vonatok a télben,
Megfagyott a szíved, pedig nem kell semmitől se félned.
Mikor szívedbe sátrat ver a búbánat,
s halkulni véled a világ lüktetését,
ő lészen, ki nyugtató szavakkal eláraszt,
békét hint, s elűzi szíved csüggedését.
Esténként a legragyogóbb csillag
Ragyog rám szépen, én beszélek
Hozzá, ő nem válaszol nékem.
Drága öcsém, szép vendégem!
Miért nem vagy most otthon, épen?
Miért nem húzol lóbőrt mostan,
S miért nem szuszogsz otthon, halkan?
Minek a sok vita?
Mire jó az egész?
Mért nem hagysz már békén?
Ne tedd tönkre életem, ne bánts többé engem.
égkék - mezőmről vígan legurult
a világossárga arany-göngyöleg,
tudatosult bennem csillag-kőtömeg!