Versek az unalomról
Té mínusz húsz,
megjöttem, leülök, mozgást figyelek.
Terelődik a figyelem,
egy hangya mászik keresztbe az ablakon,
ennyi izgalommal még jóllakom.
Ezt a tájat gyűlölöm én,
Melynek hosszú útjait levelek fedik,
Meg sár is, gally...
A fáradtságom érintőt mihez von?
Szobám ürességtől kong éjjel-nappal.
Van a közepében egy poros sezlon,
abban fekszek, mennyezetnek arccal.
Szív és lélek nem táncol,
arcodon ül a közöny,
ujjaid közt szétfolyik
az elpazarolt élet.
Töltök egy cigit
(Avagy monoton a mindenség)
Töltök egy cigit, kéket,
közben fejemben suhannak a képek.
Nyomogatom a billentyűzet gombjait,
hát ha valaki olvassa e vers sorait.
Túl unalmas. Túl monoton minden.
Már nincs meg régi, ezüstös kincse.
A szöveg ugyanaz. A szereposztás is.
Felléphetne a színpadra végre más is.
Egész éjjel, fáradt testtel
Bámultam sok csillagot.
S most veszem csak észre végre,
A sötétség itt hagyott.
Itthon ülök, unatkozom,
A szokásos formám hozom.
Na, mit kéne ma csinálni,
Tán a szalmát hajigálni.
Ledarálja kedvemet az idő,
Opálosodnak a nappalok,
Monoton órák - céltalanok...
Rettennék, hogyha lenne mitől.
Visszafogottan helytelen (vers)
Te is magad, én is magam. Mindig mi van.
Fél felem félelem. Néha csak négyzeten.
Én is kicsi, te is kicsi. Ugye fiam.
Szép szemem képzeld el, képzeled képzelem.
Ma cudar lusta vagyok,
ülök s ábrándozok,
semmihez sincs kedvem,
minden lehetetlen.
Nimród palástja ránk hullott,
alatta búgott a csiga
s meghatározta önmagát,
mint vágtató paripa.