Versek a viszonzatlan szerelemről
Sötétben ébredtem, de nem úgy megyek el.
Szeretni tiszta szívből, igazul és világosan kell.
Karjaid közt feküdni a hajnalnak fényében,
Nekem keserű a vérem, keserű a vérem.
Hintázik a szerelmem egy csillagos éjszakában,
Gondtalanul, csöndben, folyamatosan csak előre-hátra.
Látom, amint a holdfény rávilágít gyönyörű mosolyára,
S a lendület, hogy játszik lobogó, tündérszép hajával.
A szél simítja arcát, mely annyira mesébe illően szép,
Csak szavakba tudnám önteni, hogy mit is érzek én.
Miért kell tétlen állni?
Képzelődni, sírni, várni.
Örökre csak álom maradsz nekem,
Mert sohasem lehetsz velem,
Álmomban velem vagy, fogod a kezemet,
S én nézlek, nézem a szemedet
Amikor úgy fáj és éget, hogy azt hiszed, belehalsz.
Amikor már hallani, beszélni, érezni nem akarsz.
Amikor nem értesz semmit, bár érteni szeretnéd.
Amikor elbújnál a föld alá is, ha megtehetnéd.
Volt egy kis időm,
S elgondolkodtam a jövőn.
Bármire is gondolok,
Te mindig a kezemet fogod.
Szeretlek! Neked miért nem kellek?
Nem érdemellek meg téged?!
Bármit megtennék érted!
De te félredobsz, eltaposol, végem...
Az Isten háta mögött
Elbújtál a világ elől.
Tiéd az erdő,
Tiéd a mező.
Darvak kaparják most mindkét szememet.
Sajnos már senki nem gyógyíthatja sebemet.
Kibírni nyomását az életnek nem lehet.
Már nem lehet feledni az elmúlt perceket.
Kiszáradt torkomat marja a forró lég,
szemedben szikra, tüzet szít, mely bennem ég.
Olykor nagy szavak,
máskor hazug mondatok,
aztán: "bocsi, de lepattanok"
Egy fiú hangja szól,
A lelkemen áthatol.
Mindezt látja
Egy szerelmes lányka.
Újra dobált, s hánykolódtam,
Csak szenvedtem a tengeren,
Szívem sírt, és vágyakoztam,
Szárazföldre rég vetett.
Majd mikor szétreped a szív,
Leszel-e múzsám?
Mikor világ telepszik reám,
Kitemetsz romok alól?