Bódai-Soós Judit
Hófehér fejével
bólint a hóvirág,
mert rég tavaszra vár
a szunnyadó világ.
Két kicsi hangya
őszi avarban,
morzsát görget,
könnyen, gyorsan.
Mosolygós, őszi Nap
kacsint le a tájra,
Szeptember Sámuelt
víg kedvben találja.
Hargitában, Kovásznában
magyar szívem dobban,
mintha újra hazatérnék,
s még annál is jobban.
Hát nézlek, vén Maros,
ahogy a Tiszába szaladsz,
bőszen, s mégis
magad feladni készen.
hangok
festenek ruhát
a pucér emlékezésre
pihe
illatok és ízek
lehelnek zenét a képbe
és színes...
Dalt fest a néma fényből
az ősz melankolikus keze,
s ágyat vet hullt levélből,
emlékeit fektetvén bele.
Zúzmarás percek olvadása
hagy párafoltot ajkamon,
szavak verődnek
fogamhoz vacogva...
éjszakám
hajnalba hajló hallgatását
az ébredés
riadt reménytelensége
ricsajra váltja
s nyugton szendergő szívemet
vadul meghajtva
rémült zakatolást komponál...
Holdnak képmása háborgó tengeren
lapszélre futtában felfirkált szavak
eltévedt pillantás kórterem falán
megfagyott céltalan mozdulat
ráncokon lecsurgó verejték
zord teleink olvadó hava
illó árnyéka a szélnek
gereben kihullt foga...
Álmomban hegyeket láttam,
fenyvesekkel zöldbe burkolt
sok-sok nagy hegyet,
és láttam a fenyők felett
felhőkkel cicázó aranyszín Napot,
amint lángra gyújtja
az estre szürkült kékszemű eget.
Nincsenek bennem válaszok,
csak a kérdések kanyargós árkai,
s fakóra kopott hiányjelek.
A megzsibbadt remény elnyúlt árnyai
magamba nézve, kétségbe ejtenek.
Fenyők csiklandják boldog-kékre
a szégyenlős eget,
mely felhő fátylát félrehajtja,
s kilesve rám nevet.
A hegyoldalon lágyan gördül
alá a fény-kacaj...