Csécsei János
rejtenek vérszagú csillagok
kenyér helyett korbács, kereszt
embernek feszítve, hit vagyok
s voltam, mert te voltál nekem...
angyalszárnyak alól csorgó vérpatak
tőled ered, elrohan, majd visszatér
emlékeddel hagy minket a híd alatt...
Szűz voltam, makulátlan fehér,
bennem otthonra lelt az oltalom.
Éj és éj közt két végről égtem,
de miért száradt sár az arcomon?
még emlékszem a fojtott
éjszakákra, az árva
gyertyalángra, mikor még
vérben fürödtek a hajnalok
az életre, mintha még
érintetlen és ép lenne...
vércsíkokat hasítanak rám az árnyak
nyílik a bőr, szakad a hús
a sejtfalak mögött nektek csak sár van
csont-szilárdan:
jéghideg ujjak markolják a lelkem
mezítelenre foszló álmok után...
e száz darabba tépett pillanatból
nem maradt csak egy megfakult fecni
asztalodon száradó rongyodként
felittalak az utolsó cseppig...
sarkokba rendezgettem életem
de valami mindig feldúlt másnap
ha farkasszemet kellett is néznem
én torkát vágtam az elmúlásnak...
esőktől fénylik ez a világ
foszlott köteleken zokognak
soha meg nem száradó ruhák
bárhová lépek: tópart, nádas,
rézsű, erdő és árok:
te ott sétálsz mögöttem
és én is mindig a nyomodban járok...
Nézd csak, a Nap végigsimult
a párnán, s arcodra kúszik
szelíden. A tudat és az álom lejti
táncát: szellemként suhan
előlem emléked. Fényed glóriát
von árnyaim köré, magamban
templomot építek a hitednek.
nem találom magam itt sem
álmaidból szőttem ingem
szíved terít rám palástot
elrejtőzöm: csak te láss ott
rólad öltözöm ma kincsem
sárgára-sápadt sovány sóhaj:
sarat hányt elém a Hold
szaga nincs az íze én lettem
sejtjeimig nyugodt voltam
mégis újra felborzolt...
örök távolságban
(az utolsó vallomás)
...egyetlen pillanatra elfogadtam
a nélküled üresre-fosztott világom
és talán e pillanat
a hiányodat vérző szívemből
az utolsó leheletemig szivárog...
mondd miért e fojtogató csend
miért nem látod vérszín verítékem
mit ér a pillanat s ha él is
miért hogy lázasan feszeng?
önmagammal terhelten is
hagyok egy üresen kongó szobát
de nem keresem tovább az okát...
rozsdaszín
karjaival
ölel bennünk
a makacs tél
könnye porzó
s hófehér...