|  | |
|
Bölcsőt játszom... Sárguló levelek, mint szívem szottyai,
úgy lengedeznek a halál ágain.
|
| |
|
| |
|
|
|
Ágak nélkül Immár gyökér lettem,
vézna karjaimmal ások egyre mélyebbre
– a lélek is ott érzi jól magát –
s míg te papírkérgeiddel állod a sarat,
addig szív hasad
fent és lent egyaránt.
|
| |
|
| |
|
Hazafelé Lassan lépdel velünk a nyár.
A sarokig még biztos elkísér.
|
| |
|
| |
|
Te meg én Alkusz vagy!
Olcsóbb remény fejében
szítasz végső tüzeket...
|
| |
|
| |
|
Még néha félek Amikor gyerek fejjel
meséket hittem,
s két kezemmel
kantákat vittem...
|
| |
|
| |
|
Kékesen Nem ringatnak többé
hiszékeny álmok.
|
| |
|
| |
|
Ködbe szálltam Ködbe szálltam.
Tejfehér sóhaj kövezi utam
Éltem végén járva,
az agy új dolgokat kutat.
|
| |
|
| |
|
Mint egykor Mint egykor...
Székek alatt bújva,
sátrat húzni a szoba közepén
- így játszanak most.
|
| |
|
| |
|
A visszatérő A környék még ugyanolyan:
öreg házak egymás után.
|
| |
|
| |
|
Harminchetedik tavasz Egy nyelv van csak, melyen szólhatok;
Nagymamám becézése minden délután.
S bár tudom, nem beszélek tisztán, hadarok.
Gondolatom nem csak szó-fonák.
Értem a kimondott szavakat,
Szívem mondta tollba nemrég.
Megélem most a harminchetedik tavaszt.
|
| |
|
| |
|
Én szíveken tapostam Altattam valóm,
Hogy ne láss be mögém.
|
| |
|
| |
|
Megmaradok: Írta Zudai Bolka Infúzióként csepeg minden korty itt.
Egyre jobban vagyok ahogy elfogy a sör -
mellettem meg az őrült Jagos kortyint,
viselnem kell míg megjön a nőm.
|
| |
|
| |
|
A Nap, a nyár, a tél s a fagy Amikor utoljára láttalak,
Arcodon az elmúlás pihegett.
Még jó pár napig vártalak,
Majd kopogás – Ki lehet?
|
| |
|
| |
|
Elringatott Magányom temeti az őszt.
Rám terül egy ócska nagykabát.
Barátnak fogadtam egykor -
Ő az egyetlen lelki társ.
|
| |
|
| |
|
Nagy fehéren esik… Pilláimra rákucorgott:
Mint jelen, széles vállamra.
|
| |
|
| |
Kedvenc
Élet
Kövess minket
