|  | |
|
Játszol egy falevéllel Rezgő ágak közt elszökő árnyak,
Hideg szellő a kabátom alatt,
Könnyes emlékeim még úgy fáznak
Elhagyva, lelkemben száz pillanat.
|
| |
|
| |
|
|
|
Fénykép Egy fényképet nézek
Kővé meredt arcuk
Valóság volt régen
Ma keretben tartjuk
Ketten vannak együtt
Egy szerelmespárként
A fénykép már meggyűrt
De emlékként áll még...
|
| |
|
| |
|
Boldogság nyomában járnék Egyedül fekszem sötét szobámban,
Csak az óra futja a perceket.
Ahol még boldog voltam korábban,
Most gyötrő kétségek közt szenvedek.
|
| |
|
| |
|
Érezd Húzd végig szívemen kezed,
Érezd, ahogy belém szántott
Érezd, hogy mit jelent nekem
Érezzem, ajkad a számon.
|
| |
|
| |
|
Hiányod napjai… emlékezés Mamáról
Egy éve már, hogy elmentél tőlünk.
Tán már sikerült beletörődnünk.
Beletörődni a ténybe. Félve.
Ki elment, többé nem tér be. Értem.
|
| |
|
| |
|
Régi barátok Régi barátok ölelései
melegítik fel hűvös napjaim
poros emlékek halvány léptei
idézik elfeledett titkaink.
|
| |
|
| |
|
Megfeneklett álmok Ringnak az emlékek bennem,
mint óceánon a hajó,
de megfeneklett szívemben.
Így már csak sírni volna jó.
|
| |
|
| |
|
Ne fájjon többé a múlt Megsebzett szívekkel járjuk
az utat, mit teremtettek
Roskadó lélekkel várjuk
az időt, hogy elengedjen
kínzó keze közül a múlt
hol mi már tétlenek vagyunk
sötét, álszent köntösbe bújt
a remény fénye, s kialudt.
|
| |
|
| |
|
Őszi est Siető sötétség vetül
a tájra, nyomasztó árnyék
nyugovóra tér elterül
mögötte halott fény játék.
|
| |
|
| |
|
Néztelek az éjjel Néztelek az éjjel hosszan
közben azon gondolkoztam
hogy már nélküled az élet
számomra semmit sem érhet.
|
| |
|
| |
|
Ez maradt nekem Mint kísértet tér még vissza
hangod mikor mondtad: szeretsz.
A csendben is ajkad tiszta
rezdülése hitet lehel...
|
| |
|
| |
|
Elengednélek Halott levelek: őszi életkép.
Az idő sárgára festi neved.
Sorsomat látom, balítéletként.
Tükörképem az arcomba nevet.
|
| |
|
| |
|
Halottak napjára Szomorún égő szép, mécseseink lángja
Vetül rá, szeretteink fénylő sírjára.
Életük újra lepereg: gyertyafényben,
Melyek a sírokon, lassan csonkig égnek.
|
| |
|
| |
|
Festmény Fesd kékre az eget, s mondd, hogy szeretsz.
Én festek mellé ragyogó Napot.
|
| |
|
| |
|
Búcsú két embertől Egyedül vagyok a ködben,
Köröttem síró virágok.
Szomorúan fonják körbe
Az embert, ki előtt állok.
|
| |
|
| |
Kedvenc
Hiány
