Kosztolányi Dezső
A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,
akarsz-e mindíg, mindíg játszani,
akarsz-e együtt a sötétbe menni,
gyerekszívvel fontosnak látszani...
Ezüst esőben száll le a karácsony,
a kályha zúg, a hóesés sűrű;
a lámpafény aranylik a kalácson,
a kocka pörg, gőzöl a tejsűrű.
Látjátok feleim, egyszerre meghalt
és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.
Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,
csak szív, a mi szivünkhöz közel álló.
De nincs már.
Akár a föld.
Jaj, összedőlt
a kincstár.
Megszoktalak, akár a levegőt,
bármerre nézek, mindenütt te vagy.
Ne hidd, hogy a világ ma boldog,
mert a piacon pár nevet.
Sötétbe bújnak a borongók,
és ott keresnek menhelyet.
Elmélkedett soká, küszködve várt még,
s azt mondta végre, hogy való az árnyék,
s tünők a portestek s a kósza bolygók,
és fínom ajka édesen mosolygott.
Ó el ne ítéld azt, ki élte végén
sötét szemekkel, búsan áll eléd,
és tétovázó kézzel eltakarja
ledőlt világát, hitvány szégyenét.
Mint zenekarokban a klarinétok legélesebb hangjai,
melyek túlrikoltanak mindent, úgy szól az én kétségbeesésem.
Ha majd a sok hazugság véget ér!
s te megszeretsz szilaj szerelmemér'...
Egy rossz költő mily megindító
Egy rossz költő mily megindító. Már évekig
nem beszéltek felőle, azután lassan elfelejtették.
Ennek az özvegynek itt a villamosban
nem akar senki se
helyet adni.
Csak áll s lesi, hogy
hová
ülhetne le.
Te elfelejted, hogy délben mit ettél,
kivel beszéltél tegnap, ki az ellenséged, barátod,
mert gazdag vagy s feledékeny.
Mily gyorsan távolodsz a nagy időben
tőlem, fiam.
Már idegesen kelsz föl az ebédtől,
eltűnsz, szaladsz.
Emlékszel-e még erre? Lángoló fejjel,
lángoló karral, lángoló lábbal
rohantál az éjszakába...