L. Horváth Zsuzsa
Áhítattal néztem szemed tengerét,
nem vigyáztam, s lerántott a mélység.
Oly botor volt a vágy, kőként hullt alá,
s némán nyelte el zajló tengerár.
Azt hittem, Anyám, örökké élsz,
rajtad nem foghat a vén Idő,
Istentől mindig haladékot kérsz...
Imák hullnak a széttépett égből
törtszárnyú angyalok szeméből
a sátán kísért
ördögi terve már kész...
Templomi orgonák hangja
Téli szél zúgása a fák fölött
Csillagos ég kupolája borul rám
Gyertya lobban holdudvar oltárán.
Hallgatnak bennem a hangok
most nem súg az éj
nem írok tavaszi dallamot
fülembe csak a szél zokog
nyikorgatva az ablakot
résein át sikít...
Éj bontja fátylát, dobja palástját
Hold sugarával vágy szövi álmát.
Halkan sírdogál az éjszaka,
felhők könnyei hullanak,
lágyan simítják végig arcomat.
Szellőszemek gurulnak szét,
mint gyöngyszemek
a szikrázó ég alatt,
körülfonják a fák ágait,
és gyöngyözőn kacagnak...
Már huszonöt éve, hogy elmentél,
olyan csendesen, ahogy éltél.
Már huszonöt éve, hogy itt hagytál,
mert elhívott egy másik világ.
Oltárt emeltem szerelmes hitemből
S lelkem mélyén bálványoztalak
Neveddel ajkamon kezdtem imáimat
Visszatértem időtlen időkből
Hogy még egyszer láthassalak...
Mélyeket sóhajtva a szél
kavar frissen hullott havat,
beborítja az utakat
s fákra veti leplét a tél.
A remény kristályserlegét
látni, ahogy felizzik néha
és rubinként kápráztatja
a lét vakon pislogó szemét,
míg túlcsordul peremén a vágy
s kiiszom kelyhe bódító borát.
Érzel-e űrt, ha olvasod
a semmitmondó szavakat
mik csupán lefestik
a természet szépségeit?
Reggel szürke bársonyként feszült az ég,
rajta halovány derengés a Hold,
mint egy bepárásodott ezüstgomb.