Lupsánné Kovács Eta
Rég hullt eső a földre, szomjas már a nádszál,
barna hátú kis szöcske vízitökre átszáll.
Udvaron ül, a kispadon...
szeretteit nagyon várja;
gőzölgő ebéd az asztalon,
hozzákezdett még hajnalon,
a fáradtságot sem bánja...
Fehér színű apró pöttyök, hangjegyek,
zöld palástban virággyöngyöt rejtenek.
Narancs színű tűzvirág levele sötét,
amíg fel nem ölti szép fényes köntösét.
Tudom, csak éji látomás vagy,
amit egy lélekvillanás hagy;
sok szavunk maradt kimondatlan
a moccanatlan pillanatban.
Csendes a tó, és partján a szálas
mocsári nádas, alvó világ.
Alszik a káka, alszik a sás is,
liliom szárán az apró csigák.
Szólt az eper: híres leszek,
hosszú vándor útra megyek,
vele megy az eperinda,
-billeg, mint az órainga -
Zöld a mező,
illatos, illatos,
lepkeszárnya
lebbenő, csillagos,
aranypettyes.
Feledésbe hullnak
régi, rossz emlékek,
fátyol borul rájuk,
ha szállnak az évek;
mi, karcos volt, fájó,
vagy mély nyomot hagyott,
lélekiszapot rá
a feledés rakott.
Figyelem, ahogy a tó hallgat,
talán a csendje vonz oda;
épp olvad partján a hóharmat
- megkopott a tél bocskora -
Szellő lebben,
ébred egy szép nap,
lassan cseppen,
olvad a jégcsap;
hóvirág kél,
felmosolyog ma,
napsugárral
összeragyogva.
Egy udvarban két kiskutya
veszekedett három csonton,
őket figyelte négy cica,
öt lépésnyi füves dombon.
Bús a tücsök, jaj, - nem fürge;
fenn akadt a nyirettyűje!
Egyik lába, épp a fogó,
magas fű foglya lett, ha-hó!
Ne leselkedj, hóvirág, húzd össze a kendőd;
még a jeges, hideg szél borzolja a lejtőt.