Orbán Gyula
Hulló álmok vánkosa
A szívem.
Vadászok holdja alatt rejtezik,
Zihálva szuszog.
Áldozatként élem meg még a mát,
Tán vergődve a holnapot.
Szerelem,
Te édes tűz.
Fahéj illatú,
Mézes, buja álom.
Elterülsz a szívemen,
Mint égő szűz a szerelmi díványon.
Félsszel, s akarattal vagy teli.
Fáradtan a könnyekhez,
Homlokommal tenyeremen,
Nézek magam elé.
Így tán könnyebb lesz.
Tépett levél felett,
Árnyak gyűlnek
Csendem köré.
Némán oson a fagy.
Az, mit csókol
Deresen néz vissza reá.
Kócos ágak közt
Rejtezik a szél,
Vár, vár türelmesen,
Hozná már a tavaszt.
Én vagyok a lét,
A pusztulás,
A félelem.
Az vagyok,
Aminek csak képzelem magam.
Van, hogy szóra, szó felel,
S van, hogy síri csend.
Sokszor a némaság őszintébb,
A hallgatás beszédesebb.
Mi lennél nékem?
Éltető lélegzet,
Mi kitölt, elhagy,
Majd visszatér.
Soha ne kérdezd azt,
Hogy merre járok.
Keresek egy rég eltűnt,
Most már keserédes,
Megkopott,
Féltett álmot.
Mondják:
Csoda vagy, tünemény.
...s némán őrzöm a titkom.
Elhallgatom, ki voltál,
Ki lehettél volna nékem.
Alattam parázs, pattanó,
Fölöttem csillagok.
Néma szellemek hangja
Most én vagyok.
Kulcs a zárban,
Végre hazaérek.
Kérdéseid zápora helyett,
Csak csendet kérek.
Nézel csak, nem értesz semmit.
Féltékeny szíved bilincséről, mára ennyit.
Hinni kell.
Csókolni önfeledten,
S libabőrbe bújt vágyakkal szeretni.
Ölelni forrón, lágyan,
Ringatózni hazugságban,
Hogy jó ez így, s múlni nem fog soha.