Szécsényi Barbara
"megsimogatjuk a napot szemeinkkel..."
kirepülnek az örömök ölünkből
fióka-lángok gyújtogatnak
az erdőn zárnak a lombok...
az emlékezetből kieső kezek
egyre erőtlenebb ujjain kapaszkodom
az örökítetlen kék fókuszán
keresem gyöngyös nevetésem
régmúlt ünnepi asztalt
abban az őszben száradt
minden vetésem hogy aratatlan
tavaszból nézzem...
nincs otthonom de
házam ablakom tudom
hogy van nevem és jut majd
fölém is földhalom
Kinek kellene lennem,
hogy születésem átkát elfogadd?
Hisz csak árnyék arcom
és a csontropogás is néma fájás bennem.
legalább a képzelődés könnyű függönyén
sütnél keresztül
mint a hajnal oly` egyértelmű
és független daccal
mint a vonatindulás
vagy az idő szörnyű kattogásai
hogy csak sejtenélek...
a szomjasszívűek hajolnak ma hozzád
hogy töltsd tele sivatagszemeik
hogy tenyerükből az áldást
ne kérjék vissza
s a fájó-finom ujjak helyén
a karmos végzetet
simogatni tudják...
akiknek megígértem a verset
végül csak egynek adtam
akiknek sosem ígértem semmit
azoknak írogattam
hogy nyomunk ha elfelednénk
valahogy megmaradjon mindig...
nem szereted a cigarettát
és igyekszem is a nagyfelhőket
másfele fújni
Nézd, gyarlóvá emésztjük
komoly szemünkben a tenni-való kedvet.
Álmatag bajokkal körbevéve
- mint ketreces vadak - élünk
a születettek oszló mosolyával.
Apáink lassan ottfelejtjük
felfénylő embertelenségünk ágyán.
Szobrozom a pályaudvaron.
Előbb a tavasznak kellett volna jönni.
Arcomon évek-óta-várás nyűgök,
szarkalábak, melyek sokéves őszök
tarlóin szaladtak erre,
s maradtak itt.
nézd apám én küzdök ellened
kiszorítlak friss meszelt falamról
ajtóm jól bezárom - elmegyek
hisz folyton itt barangol
pár (el)veszett lélek hogy rendemet
rendre felborítsa
anyám a kertbe megy a nyárral
én nem tudok a kertbe menni
rejtőzőt játszom a diófa-árnnyal
(a száraz ágak hogy fognak leesni
ha nem segédkezünk?)
kímélve van a korhadó idő...
S mert lágy vagy
úgy formálsz önmagaddá,
hogy nem fáj csontjaim törése.
Porhanyósra omlik
utamnak összes tévedése;
eltévedt lépteim egyenes útja vagy.
Folytatásom.
Kisfiam, ne vedd magadra
szűk kabátom.
Ha körénk gyűl az ősz,
s én a fellegajtót tárom
- te fuss a napra.