Felice173

"Kevesen akadnak közülünk, kik néhanapján föl nem riadtunk virradat előtt, akár ama álmatlan
éjszakák után, melyeken majdnem beleszerettünk a halálba, akár a borzalom és babonás
gyönyörök éjszakái múltán, mikor agyvelőnk kamráin magánál a valóságnál is rettenetesebb
kísértetek suhannak, tele azzal a friss élettel, mely minden különösben ott leskel, és örökké-
valóságot biztosít a gót stílnek is, mivelhogy ez a művészet valóban jellegzetes művészete
azoknak a lelkeknek, kiket megzavart az álmodozás nyavalyája. Fehér ujjak motoznak a
függönyökön, mindig határozottabban, s reszketni látszanak. Fekete, lidérces formákban néma
árnyak lopakodnak a szoba sarkaiba és ott leguggolnak. Künn madarak rebbennek a lombok
közt, vagy munkájukra sietők zaja hallik, vagy sóhajt és zokog a lankákról lejövő szél, mely
körüljárja a hallgató házat, mintha félne fölkelteni az alvókat, de azért az álmot mégis ki kell
hívnia bíbor barlangjából. Egymás után lebben föl a fátyolok vékony, sötétes hálószövete, és a
tárgyak fokonként kapják vissza alakjukat, színüket, mi pedig figyeljük, hogy formálja vissza
a világot a hajnal ősrégi módszere szerint. A vak tükörbe ismét beleköltözik az alakos élet. Az
eloltott gyertyák ott állnak, ahol hagyták őket, és mellettük van a félig fölvágott könyv, melyet
lapozgattunk, vagy az alélt virág, melyet a bálban hordtunk, vagy a levél, melyet féltünk elolvasni, vagy nagyon is sokat olvastunk. Úgy látszik, hogy semmi sem változott meg. Az éjszaka valószerűtlen árnyaiból visszatér a való élet, melyet ismertünk. Ott kell elkezdenünk, hol
abbahagytuk, és akkor úrrá lesz rajtunk az a rettenetes megérzés, hogy egyforma szokások
fáradságos körtáncában szükségszerűen tovább működik az energia, vagy vad vád ragad meg
bennünket, vajha egy reggel szemünk más világra nyílna, mely örömünkre újjáalakult a
sötétben, olyan világra, melyben a tárgyaknak új alakjai és színei volnának, megváltoznának,
vagy más titokkal találkoznánk, egy új világra, melyben a múltnak kevés vagy semmi helye
sem volna, vagy legalább nem élne tovább a kötelesség vagy megbánás öntudatos formájában,
mert még az örömre való gondolásnak is megvan a maga keserűsége, még a gyönyörre való
visszaemlékezésnek is megvan a maga fájdalma."
/Oscar Wilde - Dorian Gray arcképe/