Álom
Óvtalak, rejtettelek sokáig,
ahogy a madár fészkét rejti a fa ága,
napraforgó szívem fényedet itta,
mint a mező virága,
tudom már mit jelent, mikor alszol
és én őrzöm nevetésed, álmod
arcod pici gödrének mosolyában
látom az egész világot...
Kátyja sírján a tavaszi nap
Csendben elmereng,
Kátyja élt és meghalt,
Hiánya békés szonett egy hajnalon.
Halld meg hát a nyarat, jóbarát,
Amott épp egy rigó magyaráz,
Napillatú parkok hűsében
Aprócska kétéves kacarász.
Tenger hullámait nézve rám talált az este,
Miközben a szirten álltam önmagam keresve.
Aranylóan hanyatlott a Nap a tenger kék vizébe,
Játszott a hullám, s hajam lobogott a nyári, esti szélbe`.
Hosszúra nyúlt éjszakámon
messze szökött tőlem álmom.
Míg a jöttét visszavárom,
szárnyal gondolatvilágom.
Ki mondja meg, ha gyötör a kétség?
Van-e remény, ha jön a betegség?
Felébredek-e álmomból reggel?
Kialvatlanul, dagadt szemekkel.
Szürke sötétségben körbezárt világom,
Fénytelen ürességtől szenved magányom.
Színtelen az élet, korlátok közt élek,
Idézek múltamból színes mindenséget.
Átmenőben,
halk esőben,
oly erősen
és velősen,
álmodozva
szebb napokról,
földre hulló
csillagokról...
Csoda szép mesét hallottam
és az álom elnyomott.
Persze, folytattam álmomban,
figyelmem el nem fogyott.
Ma égbe száll a tűzmadár,
az éj sötét, de védtelen,
s ha sziklafalra nő az árny,
mögötte hív a végtelen.
Utolsó rózsádat kertedből add nekem,
hadd hirdesse még, hogy volt egy szerelem:
érzés, amely nappalt bár sosem láthatott,
de éjjelente, ó, mennyit álmodott.
Hetyke jövőd vár,
épül a légvár,
bárhova indulsz,
messze a cél.
...csendpalástom
meg ne halljon
meg ne lásson
senki senki
messze kell most
innen menni
angyallépcsőn...
...titkaink a két kezemben,
kis létezésünk - markolom...