Álom
Már tudom,
ez az érzés inkább
motorolaj a szerelemhez,
és persze nem kétség,
hogy valami szépség
járja át, bódító, langymeleg,
olyan, mint a vízben éledő
illatos tealevelek.
Az életem minden, csak nem normális,
helyzetem kétségtelenül olyan bipoláris.
Egyszer fent, majdnem nem fent, lent,
egyensúlyt, ó, mondd, ha én nem, ki teremt?
Ha másik korban élek,
talán akkor is verselek.
Melyek ott az álomképek?
Vajh akkor ki érte meg?
Utolsó sugarával
tó vizére hajol a Nap,
reszketve rezdül a lomb,
hűvösebb már az alkonyat.
Mélységes, fekete ború,
mely országunk felett tornyosul.
Régóta már csak sötét felleg borítja,
cinkos közönybe fulladva, mást nyomorítva.
Csillogó kapu, felette az Úr keze,
Aranyból díszített küszöb közli, gyere.
Fénye beragyogja testem, szememnek túl erős,
Megijedek tőle, hiába vagyok ennyi esztendős.
Álmomban fény voltam,
majd szín és vízesés.
Világos volt, mit gondoltam,
mégis hamis az egész.
Hulló, pelyhes hó,
jön a télapó, havas
téli álom, már alig várom!
Igazából bárki lehetnél te és én.
Egy virágoskert egy csendes domboldalon,
Egy galamb egy zsúfolt főtéren,
Egy kis hangya a nagy, füves réten.
Minő meglepetés ért engem máma!
Két hét múlva megáll órám kattogása.
Rejtőzködő ártalom, lappangó kór.
Be kell hát osztanom maradt időm jól!
Felhős az éjjeli ég,
lombok közt járja táncát a szél,
s cseppek végtelenje hullik,
mely reggel harmatként fűszálon nyugszik.
Lágy, meleg és kellemes az éj,
csillagoktól ragyog az ég,
amikor, mint óriás bálnák tűnnek fel az égen,
Zeppelinek szelik át a léget.
Elcsendesedik minden,
Éjszaka sötétjében
Csillagok tiszta fénye
Az eget tartja ébren.