Álom
Aznap is átszűrtem a teámat,
de kezemben a forró csészével
ijedten látom, hogy rád támad
a számból előkúszó gőz. Egész éjjel
félálomban tart ez a bizarr jelenség.
A hajnali kertben szarkák csörögnek,
akartam, hogy felejtselek, de mégsem.
Szorongást támasztok szemergő ködnek,
hiányod ketyeg, és hagyom, hogy késsen.
Üzen az ég
Ódon, öreg ház takaros
szobájába lépvén sparhelt
mellett ott ült anyám csendben,
nem szólt! De jó meleg van!
S e mondat még sokszor
elhagyta ajkam!
Becsapnak az álmok, könnybe lábad szemem,
nem szeretném újra elveszteni az eszem.
Tudom, hogy nem szeretsz, csak ábránd az egész...
REGGEL I.
Aranysugarak
szöknek, lassan szemeit
nyitja a város.
A szeretet az örök,
S mint zúgolódó tenger, feltörök,
S a sziklák éleit simítom s töröm szét
Meggyötört, viharos lelkemmel,
S ez az erő van, hogy letaszít,
S van, hogy égig emel
Veled élem a legszebb perceket,
miközben az éj fátyolt tereget,
ég villantja ragyogó mosolyát,
eltűnik a nappali homokvár...
Várnak már az angyalok
Nincsenek se képek, se hangok.
Olyan ez, mint egy álom,
egy régóta dédelgetett átok.
Vele álmodtam az éjjel...
Még annyi sok mindent mondanék, tennék,
Ám két szó elmond mindent, szeretlek még.
Virágunk végleg elszáradt,
Szél görgette hamu mindaz, ami megmaradt.
Az éjszakákat mégis miattad várom,
Mert hozzád húz egy újabb álom.
Én költő nem vagyok, és dadognak
számban a szavak, a mondatok,
amit súg az Élet, amit érzek,
amit álmodik a lélek, csak arról írhatok!
Messze, távol, túl az üveghegyeken
él "egy gyönyörű madár, a neve Szerelem."
Szívében izzó parázs, csőrében jázmin,
bármerre jár, tündér virágzást hint.
Kék... csillogó szemed,
szirmon... felragyogó...