Álom
A csemeték el lettek ültetve,
de nem álltak készen az életre.
Mind egy szálig el lettek tüntetve,
ilyen véget írtak a részedre.
Most szeress! Az sem baj, ha holnap már temetsz!
Kérészlelkünk szállt volna szivárványon át,
de mint ördögszekér, csak kerengtünk tovább,
űzött a szél, s porba fúlt az út. - Most szeress!
Nekem nincsen bakancslistám,
és olyan nem is volt soha,
nekem nem volt gyerekszobám,
meg nem is jártam oviba.
Az álom varázslatos tengerében úsztam,
mikor ébresztőm felvillant...
Éjjel van, az óra hangosan ketyeg,
Álmosan ténfereg minden gondolat...
Omolj, eső, folyj le könnyen,
ne lássák, hogy hull a könnyem.
Virágozzék ki a liget,
mosd le rólam bűneimet.
Álmot karcol az éjszakába
a kóborló, terhes gondolat,
álmodná is fűbe-fába...
Veled álmodtam éjjel, hogy hófehérben érkeztél.
Nyers, kimért és rideg voltál... engem sem kíméltél.
De bezárult az ajtó, és csak ketten maradtunk.
Karjaink úgy fonták át egymást, mint szívünk a világot.
Ott ültem szombaton
egy lila pad gondolatébresztő,
rozsdásan recsegő lábánál.
Felettem indigókéken sejlett az éjszaka,
alattam beton-szürkén nyújtózkodott
az aszfaltágy, mely befogad.
Óh, te csodálatos álomjáró,
Tudod, mi vagy te nekem
Reggelen s hajnalon?
A legfőbb ihletem.
Volt egyszer egy hely,
Hol megnyugvást kerestem,
Volt egyszer egy hely.
Hol meglelhettél engem.
Volt idő, mikor még hittem benne,
azt gondoltam, mindenen túltenne.
Most már nem hiszek, csupán elélek,
élek és égek, sorvadó lélek.
Pillangók jönnek,
szövik az álmot.
Pillangók szállnak.
Ki az? Ki áll ott?
mint partot nyaldosó viz
szobámba lopózik a csend
selymével betakar halkan
a holdfény is megpihen rajta
amíg a magasban mereng
némaságba rejtőzik az éj
hozza s viszi az álmokat
a jelen üresbe fordul...
a gondok rendre betakarnak.
rád nehezül a hiány, a távol.
a lelkiismeret nyíló ablak,
gyertyaláng a pillanat, világol