Álom
A kifeszített égbolt csöndes ablakán
Gondoskodó karok tárultak ki lassan...
Csillag szikrázott föl kozmosznak ruháján,
Erős kéz tartotta teremtő markában.
Öledbe, ha bújok... lesütöm szemem,
mint holdezüst selymén nyújtózó csillagok,
mézédes illatok, képek úsznak velem -
az éj méla csendje Tejúton andalog...
Már
Múlt vagy.
Álmomban
Még be-betérsz.
Feledni vétek.
Porba hullott
minden álom.
Esőben ázott
minden lábnyom.
Én néha csak úgy lennék,
A világ végére mennék,
Hogy ott csendben leülve
A semmi hatalmán merengjek.
Szívemben egy vágy,
Oly végtelen kívánság.
Lelki gyötrelem...
A kép összeáll...
Egyszer fenn és egyszer lenn,
Másmilyen lényegesen...
Viszont többet vagyunk lenn,
Így küszködünk idelenn...
Mondd el Te, mi az értelme
citrom nélkül iszom a mai teám
megízlelem jobb-e így netán
kissé fáradtan keltem nem is időztem otthon
hogy mi volt ma velem veled megosztom
inkább mégsem tudod ez egy másik állapot
hogy tetszik ez a vers csak magad áltatod
milyen az amikor semmiről sem szól
most elmondom neked csak figyelj jól...
A válasz láthatáron.
Kérdést várom, hátha sok van.
A megfejthetetlen
Táncol pilládon, krém-puha ágyon
nyárízű csókokkal hallgatag int.
Emléken libben, álomszín kertben
virághintából vágy-illatot hint.
Egy szép, langymeleg nyári éjszakán
Gondolataim szárnyalni hagyván...
Elmém különös álomképet szült,
Mellkasomban a szívem megrezdült.
Az álmomban e völgynek nincs határa.
Karját tárva dombnak feszül a pára,
és csendben aranyló ezer napsugár
szórja szét tündöklő fényét a tájra.
Kristálypalotában jártam -
a Hold orcája ragyogott.
Körülzsongták lelkemet
finom, költői dallamok.
Hagyott el már barátom,
Hagytam is már el,
Lyukas folt a kabáton,
Kérek még egy üveggel.