Álom
A 3. mese
Ó, Ida Anna! Ő lányod és anyád
és asszonyod, ki úgy ölel ma át,
ahogyan ölelt mindaz, aki volt...
Kinek apja s anyja vagy egy személyben,
mert a saját műved szinte egészen.
Lehet-e a vaksorsban?
Nagyon szép reményben vakon bízni,
De vajh` ki fogja teljesíteni?
És nem tud magától teljesülni?
Az elsöprő szerelemnek
tüze emészt engemet,
nyoma sincs a fegyelemnek,
mely zabolázná lelkemet.
Véletlen vagy átok,
ezt most ki értheti,
valaki a vírust
mindig kiengedi?
Látni még nem igazán láttalak, csak álmomban,
Minden percben ott vagy gondolatomban.
Egy álmos völgyben járok,
és semmit sem látok.
Minden szellem már rég halott,
így semmi jót nem várok.
Ha azt mondanád...
(Tudom, "ha"-val nem kezdünk mondatot.)
De ha mégis azt mondanád...
(Tudom, így sem jó.)
Mégis, ha azt mondanád,
kerüljük meg együtt a tömböt,
és keressünk egy kérges farönköt,
s ha megvan, mélyesszem kezem...
Álmodom a fényt, érzem, ahogy közelít felém.
A sápadt, hajnali hold éppen nyugovóra tér.
Adott az élet valamit
valamiért, valamit (mit?),
mézédeset, túl keveset.
Nem hiszem! Csak ennyi lehet?
Egy elveszett tekintet
keres a távolban,
egy magányos szív kiált
érted halkan.
A múlt már a fejedben,
De a jövő még a kezedben.
Talán retteghetsz attól,
Hogy minden marad az álmokból
Valósulatlan, és lesz foszlányokból.
Álomvilág nem kell nekem,
nincs ott valódi szerelem.
Nálad nélkül bús az élet,
olyan, mint a végítélet.
Vörösen izzó napkorong
Nyugati látóhatáron,
Búcsút int a horizonton,
Fény nem tör át a fátylon.
Úgy várlak, Valaki.
Úgy szeretnélek, Valaki.
Karomban hordoználak,
Karomban tartanálak.