Álom és valóság
Sok átvirrasztott éjszaka után elalszom végre,
de álmomban millió lidérc tör az élre,
hadakozom velük rendületlenül, hősként,
vágok közöttük magamnak menekülő ösvényt.
Sok év nélküled - még fáj, ég -
Álmomban észlelem lényed,
Arcod rejtély, homály fedi...
Hajnalban ébredtem a derengésben,
Nesz nélkül lépkedtem a könnycseppes fűben.
Behunytam szemem és megszédülve éreztem,
ahogy simogat - Istenem, de gyönyörű nap.
Álomtalan a csend,
s mosolyog a pillanat,
láttunkra a Hold is reszket,
s megérinted ajkamat.
Lassan érkezik a hajnal.
A test küszködik a bajjal.
Leszáll az éj, fények gyúlnak
odafent az égbolton,
varázslatos csillagképek
ösvényein bolyongok.
Álmaimban ma is visszatérsz Te még!
Újra látom, kit oly nagyon szerettem,
kinek emlékét soha nem feledem;
sok-sok év múltán... sírva ébredek én.
Álmodtam egyszer egy gyönyörű hazát,
Dédelgettem derűs jövőképem nyarát,
Hol boldogság kísér, mint hűséges barát...
Egy szép álom
Álmodtam egy álmot, szépet, nem is olyan régen,
azt álmodtam, jöttél felém úgy, mint réges-régen...
Szürke színű betűim... nem volt másom,
kiben igazán elpihennének ezen a világon.
Csak lapok voltak... Némára írt szavak.
Nem akartam, hogy mások lássanak.
Halkan szólt a gondolat,
lágyan suttogta nevem.
Még ébren álmodtam,
csillagok közt pihent szemem.
Telihold fényútján
szállva messze, messze.
A létem túlpartján
álmot sző az este.
Őrjítő vágyam hajt, Fruzsina,
Őrjítő vággyal találkozna.
Szeretetnek fénye
Neked... tőlem kéne?
Ez lehetne mindkettőnk vágya.