Anya
Most újra közeleg
mindaz, mi fáj, hogy
ég majd sírodon az
a gyertyaláng!
Pislán égnek a naplemente-gyertyák,
felhőcsipkék szakadnak le, kozmosz-ködök,
fénylő párakendőt kapnak a néma fejfák,
- pár angyalszárny a hantokra öltözött.
Kevesen látták boldognak, szépnek,
viselt sok-sok terhet, keserű évet.
Munkában mindig tettre készen,
szorgosan, dolgozott rendben és szépen.
temetőben
Temető sarkában egy
kis sírocska állott,
engem anyám
mindig vár ott!
Rájöttem, az életem egy kis titok,
ahol az étel is néha kifogy.
Az asztalon a sült csirke döglötten,
én meg bámullak felette részegen.
Szemben ablakommal
A tűzfal felett
Fényes kis csillag rám mered
Padja reménységnek hűség
A sötétben
Anyám lelke az ki óva figyel
Tudom engem soha nem
Felejt...
Mikor nem is várta, hirtelen tört rá a bánat.
S már ott feküdt mellette az ágyba,
és egyre csak húzza, nem viszi már a lába.
Az ablakon keresztül pillantottam meg őt:
Élettelen szobor nyilából ellőtt
nyílvesszőt, amint szemével szobám
mélyén kutat illő áldozat után.
Tegnap nézegettük éppen
azon a rólunk készült képen:
apa és anya két szélen,
én meg mosolygok ott középen.
Lehet bármilyen hőség, forró meleg,
vagy utamban állhatnak jéghegyek,
a világ gondjai nem ijesztenek,
Te mindig velem vagy, bárhová megyek.
Köldökzsinór tartott féken,
összekötött engem, s téged.
Szívdobogásodnak zaja
karolt át, vigasztalt hangja.
Próbálok megkapaszkodni egy hangban.
Szól hozzám puhán, édesen és halkan.
Csengenek benne a reggeli edények,
benne bong egy szerethetőbb élet,
és illata is van: mindig más, de mindig
telített gondoskodás. Szertefut a híg
Annó, amikor kisgyerek voltam,
S az asztalra finom ebédet vártam.
Fényes kanalammal tányért kopogtattak,
mert olyan éhes voltam, hogy már nem láttam...
Anyámat csak ritkán láttam,
tovatűnt a nagyvilágban,
eltelt hónap, év is talán,
kopogott a ház ajtaján.