Anya
Drága, kedves Mikulás,
te piros színű, hóbundás,
úgy vártalak már téged,
s te tőlem őszinteséget.
nem akarok a szépről írni
az olyan izé ebben a ködben
a vágott virágot se szeretem
halottat nem teszek vízbe
tegnap rózsákat kaptam
a tanáriban maradt
és nem vitték haza
pár szál fehér és piros...
"az életed kihűlt üveg"
tűrted hogy alakítsanak
bordád karcol mellkasod üreg
sír-mélyen is áttetsző anyag
anyám halállal fölcímkézve
megroppantál tán az én hibám
szürke szemed föntről néz le
törékenységed fényszilánk...
Üzen az ég
Ódon, öreg ház takaros
szobájába lépvén sparhelt
mellett ott ült anyám csendben,
nem szólt! De jó meleg van!
S e mondat még sokszor
elhagyta ajkam!
Egyszer ott álltam egyedül
a kozmosz kapujában,
kockám elvetve penderül...
Rezdül a csendem a háttérben,
gondolatom száll, kering,
nesztelen mozdul, félénken
téged idéz meg rendszerint.
Csupa csillagtünemény az éjszaka,
s miként őzsuta hajtja fejét hajnali
percnek, úgy emel fel emléked fényszava,
Anyám... mint kis páraneszt, úgy hallani
hangod tiszta szelídségű dallamát,
amíg a felhőszirtek csipkéin túl
Isten közénk küldi mindenszentek havát.
Szüleimre emlékezem
Most nehéz könnyek peregnek le
a szívemre, befelé folynak,
nehéz a szó, minden gondolat,
édes szüleim egyszer voltak.
Anya
Kisgyermekként állt
sírod felett unokád,
mikor téged
a földbe tettek,
s kicsit akkor
hulltak
nagymamáért könnyek.
Kezem anyám fején,
homlokát simítom,
letörlöm könnyeit,
nézni már nem bírom
Most újra közeleg
mindaz, mi fáj, hogy
ég majd sírodon az
a gyertyaláng!
Pislán égnek a naplemente-gyertyák,
felhőcsipkék szakadnak le, kozmosz-ködök,
fénylő párakendőt kapnak a néma fejfák,
- pár angyalszárny a hantokra öltözött.
Kevesen látták boldognak, szépnek,
viselt sok-sok terhet, keserű évet.
Munkában mindig tettre készen,
szorgosan, dolgozott rendben és szépen.
temetőben
Temető sarkában egy
kis sírocska állott,
engem anyám
mindig vár ott!
Rájöttem, az életem egy kis titok,
ahol az étel is néha kifogy.
Az asztalon a sült csirke döglötten,
én meg bámullak felette részegen.