Arc
Vége a maszknak,
arcod a fényben,
nincs aki hallgat,
lét feszülésben,
ajkad a rózsa,
harmata drága,
arcvonaladnak,
színe mi más ma!
Hol van az arcod?
Maszk, mi takarja,
vívod a harcod,
élet akarja
önfegyelemmel,
benne a szándék,
vár csak az ember,
léte az árnyék!
...amit tizedmásodperccel ezelőtt
lendített át rajta csontos ujjú,
gipszfehér kezével, s bomló húsú
tenyérrel operál, fárasztja vele
és hozzádörgöli márványos arcát.
Várnak már az angyalok
Nincsenek se képek, se hangok.
Olyan ez, mint egy álom,
egy régóta dédelgetett átok.
Megsárgult és töredezett,
Régi fotó néz vissza rám.
Rajta egy múltba tűnt ember,
Az ismeretlen nagyapám.
Nem nevettem őszintén az utolsó nyolc évben,
talán csak párszor, de azt is vétlen.
Hallgatom és látom a viccet, talán mosolyt csal arcomra,
de már nem nevetek, és nem is tudom, mi az oka...
hűs földet adtál talpam alá
fejem fölé zafírkék eget
fodros hajat falombokra
sovány törzs-arcukra heget...
csak az izmos testet látod
de vajon sejted-e a valóságot
hogy mit takar és mibe kerül
mire elégedett mosoly terül
a fáradt megfeszült arcra
gondolsz-e kényelmedben arra
mennyi munka lemondás és türelem
elfojtott dühök könnyek kemény fegyelem...
Az elmém fogaskerék és Te homokszem vagy,
lefagyasztod a retinám, arcod beleég.
Sosem lesz olyan, hogy engem a sorsom elhagy,
mert menekülök csak, menekülök Tebeléd.
Elgyötört elmém
szemhéjam mögé vetíti arcodat.
Agyamban sikoltanak
a ki nem mondott szavak.
Amikor az élet meggyötör,
gond és bánat sokszor összetör,
szomorúság ül az arcodon,
fojtogat a sírás már nagyon...
Ne feledd, én itt vagyok neked,
együtt sírok, s nevetek veled!
Már nem sírok, hisz sorsom hozta így!
bár még néha fáj, de csak éppen egy kicsit!
Sorsom mi volt, már csak emlék maradt,
összetörték lelkem az embertelen szavak!
Gondolataim zavaros tengerében úszva
egy ismeretlen ismerős arcot pillantottam meg lopva,
csodálkozva rám nézett,
s tekintetünk hirtelen összeforrt a névtelen tömegben.