Ars poetica
szél sodorja elmém szilánkjait,
hitem széthullott törmelékeit,
vadvirág nő majd sírom fölött,
nap szítta porom odaköltözött,
voltam, ki voltam éltem delén,
hagytam, mit megéltem én,
semminek tűnő maradékom,
versekbe írott hagyatékom...
...Mondd, ezek nélkül hogyan éljek?
Kimondom s le is írom,
Fejtegetem titkos sorsom...
Nehéz egy sémát kivenni a sokból,
És megírni helyette a saját elégiádat,
Frappáns szavakba öltözött sorokból
Arcot faragni, bohém figurákat.
Karom gyenge, lábam roskatag s fáradt,
a mosoly is már régen arcomra száradt,
s vagyok immáron önmagam árnyéka...
A verseimben vagyok otthon, verseimben,
hol minden szó monotonon odalibben,
hová akarom, s nem veszíthetek semmit, de semmit.
"Költő vagyok, mit érdekelne
engem a költészet maga?"
Mikor éhező gyermekemnek
nem jut estére vacsora.
Ez vagyok
Költő azért nem vagyok,
Az lenni nem is akarok.
Szívvel írom a verseket,
Számtalant és szépeket.
Lelkemből egy darabot,
Mit az élet nekem adott.
"Költő vagyok - mit érdekelne
engem a költészet maga?"
ha nem kavarogna, kerengne
lelkemben sötét éjszaka.
"Költő vagyok - mit érdekelne
engem a költészet maga?"...
"Költő vagyok - mit érdekelne
engem a költészet maga?"...
Csak egy mosolyt látok,
ha tükörbe nézek,
sikerek, bukások
rám mind visszanéznek,
örömök, bánatok
feledésbe mennek,
maradnak a ráncok,
ők visszaköszönnek.
Van, aki csak ott vagy itten,
vagy talán seholse nincsen.
Üres sorok közt a hitem
hervadó virág. Az isten
Mért vársz tőlem szép szavakat,
cizellált s újdonatúj fordulatot?
Versemhez nincs csodamúzsa!
Ő csak vájt fülűeknek búg
lila felhőkből ködös alkonyi szót.