Ars poetica
Ha csak annyi, mit tettem az asztalra ma,
Hogy versekbe zártam be önmagamat,
Az épp elég most nékem, bár elszáll a szó.
Mert kimondom mindazt, mi fojtogató.
Sejtjeimben van a lényem értelme kódolva,
hogy életemet élnem kell másokért harcolva.
Az élethez erősnek kell lenni, sőt keménynek,
én mégis lelkemből adtam enni a reménynek!
Manapság sorokat formálni gondolkodtató,
emberi eszmék mentén szolmizáltató.
Gyengédség, keserűség, öröm kivonata,
amely a papírnak, fehérségének tételmondata.
Féltő szóval kérdi dalom,
mi is ma az irodalom?
Kinek könyvét olvashatom?
Eldönti a nagyhatalom...
A mindent és a semmit írom én
ott, hol útnak indul kezdet és a vég.
Százötvenedikre
Ez a vers is igen hamar elérkezett,
Százötvenedik is megszületett!
Nem. Nincs még vége korántsem,
Jönnek még versek, azt hiszem!
Varga Erzsébet (vargaerzsebet)
Csak vajas kés van az asztalon,
s elhullott morzsák az abroszon.
Az ablak szürke négyzete
az álomvilágom végzete.
"Költő vagyok - mit érdekelne
engem a költészet maga?"
Lelkem akkor is énekelne,
ha dalról sosem hallana.
Egy gombóc ars poeticája, kiskerti és más mesék
Létem kicsinyke gombócként ragyog,
akit
folyton befalnának a nagyok,
(pedig, nehezen emészthető vagyok.)
Ezért,
hogy megelőzzem a bajt,
mikor a szádat
veszélyesen nagyra tátod...
Ajtóm fölött a tábla:
A NEM LATOR
aki mégis mindenért lakol.
A nyakam is bánja,
ott lóg egy másik tábla:
AKI LÁBÁT UGYANAZON FOLYÓBA MÁRTJA
mert nem tanul,
és átverik...
Karom gyenge, lábam roskatag s fáradt,
a mosoly is már régen arcomra száradt,
s vagyok immáron önmagam árnyéka...
Tüll-finom, lágy estre, éj-fűszerre vágytam,
dér-csókolta hajam simítja a vállam,
hamvas bőröm emlék - szívem kérge reccsent,
ifjúság madara lelkemből elreppent
Tavaszi szél ide hozott,
letegyen-e - gondolkodott,
- itt kell maradj - szólt az Isten
- folyjon tinta ereidben -