Ars poetica
Nehéz egy sémát kivenni a sokból,
És megírni helyette a saját elégiádat,
Frappáns szavakba öltözött sorokból
Arcot faragni, bohém figurákat.
Karom gyenge, lábam roskatag s fáradt,
a mosoly is már régen arcomra száradt,
s vagyok immáron önmagam árnyéka...
A verseimben vagyok otthon, verseimben,
hol minden szó monotonon odalibben,
hová akarom, s nem veszíthetek semmit, de semmit.
Írok verset mindenkinek.
Neki, neked - mindegy, kinek.
Elolvasod, már megérte.
Ha nem tetszett, nem kár érte.
"Költő vagyok, mit érdekelne
engem a költészet maga?"
Mikor éhező gyermekemnek
nem jut estére vacsora.
Ez vagyok
Költő azért nem vagyok,
Az lenni nem is akarok.
Szívvel írom a verseket,
Számtalant és szépeket.
Lelkemből egy darabot,
Mit az élet nekem adott.
"Költő vagyok - mit érdekelne
engem a költészet maga?"
ha nem kavarogna, kerengne
lelkemben sötét éjszaka.
"Költő vagyok - mit érdekelne
engem a költészet maga?"...
"Költő vagyok - mit érdekelne
engem a költészet maga?"...
Csak egy mosolyt látok,
ha tükörbe nézek,
sikerek, bukások
rám mind visszanéznek,
örömök, bánatok
feledésbe mennek,
maradnak a ráncok,
ők visszaköszönnek.
Van, aki csak ott vagy itten,
vagy talán seholse nincsen.
Üres sorok közt a hitem
hervadó virág. Az isten
Mért vársz tőlem szép szavakat,
cizellált s újdonatúj fordulatot?
Versemhez nincs csodamúzsa!
Ő csak vájt fülűeknek búg
lila felhőkből ködös alkonyi szót.
Tudod, az írás olyan nekem,
mint a csecsemő első lélegzete, lételemem.
Ébredő Napanya életerős Sugárleánya,
Hömpölygő felhőtengeren életmentő szó-bárka.