Ars poetica
Holdfényén táncolok - horizont tengelyén,
Pegazus szárnya közt repít egy szép remény,
lebegő ideák kék tintacseppekben,
költői sóhajok indigó gyöngyszemben
Csókot lehelt rám a Múzsám -
elkezdődött tintatúrám,
elindultam át az időn,
rímet koppant tollhegycipőm
Mondd meg hát, mit is építettél,
Ha nem maradt belőle sem kő, sem tégla.
Hasztalan leírt szavaidnak
Volt-e némi: maradandó hozadéka?
Megdermed az idő a művészetben
Megdermed az idő a művészetben,
a mulandó Istennel itatódik át.
A folyékony szilárddá alakul,
egy fénykép futja az egészét át.
Vagyok a költészet kivert kutyája,
Ki hiába vonyít, vagy morogva küzd,
Kinek hasztalanul csahol pofája,
Fenn kutyába sem veszik, csak a tetűk.
A stencil lépcső pokoljában ülve
Nézem, miként habókos a bohém,
Ahogy a borvirág szilajon hullámzik a nyelvén.
Boldog a kis lusta kavics:
Masszőrcipőmtől csikis.
Ej! Mi fene esett belém,
Nem jön rám az ákom-bákom;
Pedig kezemben toll van,
S ülök, mint bagoly az ágon.
Léleknek táplálék a zamatos betű,
egy korty a világból az éltető nedű,
szónoki emelvény, hogy értsék a csodát,
jó szándék tapossa a régen-volt nyomát
Tintakönnyem cseppent, rímet sóhajtottam,
megedzett árboc lett gyöngyöt-fogó tollam,
szófüzér batyumban hamuban sült remény -
vitorlát bontott egy tajtékzó költemény...
Ars poetica
Szeretnék még eredeti lenni,
de sok múzsám tetszhalott,
sőt, gaz génjeim is DNS-nyi,
múltból lopott sejtmagok.
Jó anyám karjában, vigyázó ölében
piciny rügyként nyíltam március ködében,
kibomlottam ide észrevétlen, halkan,
minden rezzenéstől lebiggyedt az ajkam
Az én álmom könnyű szellő,
égen cikázó fecskepár.
Tavaszt és reményt zöldellő,
folyton tündérmesékben jár.
Idő tovaillan - szem elől tűnik, mint
víztetőn kacsázó színpompás kavicsok,
tó fodrai között némán visszatekint
ő, a folyton múló és örökké titok