Ballada
Zene szólal, előlép a gyönyörű ara,
szerelme lelkében a szívének udvara.
Párja meghatódik, a szemében könny csordul,
távol egy harang a templomtoronyban kondul.
Szeretve nézi a nőt centiméterenként,
amíg ott állok egy esküvőn idegenként,
egy esküvőn idegenként.
Volt egy lány, fiatal lelke áradó, szelíd folyó,
hullámot soha nem vetett, csak folyt csendesen.
Táplálták más, hűs, friss vizek, új hangot hozók,
figyelt, hallgatott, és csak mosolygott kedvesen.
Haja fekete kendőbe kötve,
vállain gondjait cipelte,
tenyerén az éveknek kérge,
az út porától nehéz a lépte.
Fönn az égen, messzeségben,
Felkelt már az éji hold.
Alatta a szűk ösvényen
Apró, korcs kutya loholt.
Szegény, magyar nép,
Téged vihar tép,
Lábad, ahol jár,
Ingoványon áll.
Izzasztó magányos az éjjel,
Az ember néha leszámol az ésszel.
Tiszta a szíve, de puszta az ágya,
dús ölelésre vágyna, hiába.
Az egész kádam tele van zsével.
Szeretem, ahogy megölel a pénz.
Simogat, éltet édes derűvel,
Akár egy szerető anyai kéz.
Ma új öltönyöm felveszem, Anyám
és fészkelődőm, mint akit, elhagytak,
csak fekszel szótlanul, gondolsz-e rám?
Szomszédasszony kertje
teljesen szétverve;
fehér arca, piros ajka
átkozni szeretne.
Elveszett magját keresi szüntelen,
Fájdalmas évek, súlyos végletek.
Gyökértelen fának, ha támasza csak karó,
Öntözni minek, vacak kis kóró.
Különös, különös karácsony volt,
még most is gyakran álmodom vele.
Baljós szél fújt, szürke havat hordott
ezerkilencszázhatvannyolc tele.
Ősi jussán, ősi földjén ősz apóka éldegélt,
Szántott, vetett, hogy a télen befűtsék a kemencét.
Ősz anyóka viszi délben öregének ebédjét,
Ő a nagy fa árnyékában megcsókolja "cselédjét".
Ballada a szerelemről és a halálról
Mért sírsz, mért sírsz, szép Szávitri,
Egy éve tudod meg fog halni?
Pazarolod csak könnyeid,
Nem fog újra feléledni.
Nekem az kell, az a kopott,
kissé ósdi, színehagyott!
Megetetném, megitatnám,
szépítgetném, babusgatnám.
és a hatodikról, az Átlagon Kívüliről
Volt ő.
A Nő.
Haját fonogatta,
Sminkjét rendbe rakta,
Éldegélt az Istenadta.