Bánat
Neked az ember nem kell, csupán a nő.
Naptárad lapján egy-egy bejelölt idő...
Törpévé lettem kemény szavaidtól.
Komor hangod fölém magasodott,
akár egy szikla. Fogódzót keresve
szemem a szemedbe kapaszkodott.
Utolsó próba
Néha még elég a gondolat, hogy vége lesz hamar,
de testem-lelkem türelmetlen. Békét akar.
Csitítom, mint napsütés a tomboló vihart,
mint anya-kéz a lázat, bölcsesség a zavart.
Tudod, édesanya, nem szóltál, csak mentél
sietve, messzire, meg sem ölelgettél,
űr van a szívemben, egy végtelen semmi,
szeretnék újra a két karodban lenni
...mécs-pilla pislog szerte ezerszám,
komótos léptek Kőország csendjén,
feszül a bánat sorsnak keresztjén
Ma megint ugyanúgy indulok az útra:
virággal kezemben minden évben újra...
Anyám homlokán sűrű gondfelhő ül,
már fiatalon őszbe borult a haja,
a múltban élve siratja rossz sorsát,
bár tovább léphetne, ő mégis ott marad.
végtelen óceán a bánat,
ám tenyérnyi helyen elfér...
összehajtogattam vagy százat,
mégsem volt igazán enyém...
Elmennek a csúnyák,
meghalnak a hajdani szépek,
itt vannak róluk,
itt a fejemben a képek.
Van az, amikor úgy szívből,
igazán... és van, amikor nem
vagyok több - csak egy lány
az utca túlsó oldalán, ahol a
falakról édes füst csorog, az
utolsó slukk a legjobb dolog -
mondd, minek is legyünk
boldogok? Kinek kell a folytatás...
Látod, Kedves, látod, hogy múlik el ma az év?
Régen volt, hogy érkeztél, már olyan nagyon rég.
Reggeli fény, s a múlt történésén veszek el,
nyílt ablakomnál gólya emléke kelepel.
"huzatos padlásszobákban lakom,"
Csigalépcsők búja roppan az éjbe,
Egy családi portré csüng a falon -
Kint bagoly huhogja bajait széjjel.
Groteszk gondolatok csipkézik az elmém,
Elhervad a jelen, nem tudom, hol vagyok.
Oly hangtalan lebeg sóhaja szárnyakon,
léptei nyomán zúg az áprilisi szél -
huncut mosolyával még egyszer táncba von...
Csak vánszorgok bicegve
seregnyi bánatommal
- már régóta csak ez a sántítás tart velem -
de ki figyel rám-e a zajos gépezetben?