Bánat
Nem értem hogy lehet
Hogy mire képes az érzelem
Mikor még élsz és létezel
Azt hiszed minden oké
És akkor előtör egy kép
Régmúltból hirtelen
Türelmes gyengéd arc
Nagyon szerethető...
most süt a nap,
és én magamnak leszem,
céltalan járkálom
Örökké koldus maradok,
engedd, hogy az legyek.
Látod, nincs semmim sem,
amit kellene féltenem.
Úgy emlékszem, mennyországot ígértél.
Azt mondtad, ölelés, bújás, megannyi szépség,
hát belementem, úgyis pihenni szeretnék,
leugrottam vakon, de te nem jöttél.
Élt egyszer egy piros kakas,
nagy háreme volt neki,
mégis kedvetlen volt mindig,
mi baja van, ki érti.
Fagyott szívem hova rejtsem,
ha a tél lassan befedi?
Jégvirágba burkolt könnyem hova essen,
ha senki észre úgysem veszi.
Elhittem neked, hogy van Tündérország,
vannak angyalok és titokhordozó csodák,
Meseországban égig érnek a fakoronák,
és tűztél hajamba egy fénylő napsugarat.
Néztelek vers 2.
Néztelek. Gyűlölet nélkül, pillantásaim közé
bedobbant a szívem. Nem féltem,
aludtál, mint gyermek, ki álmodja, játszótér az élet.
Amikor még otthon láttalak,
Az asztal mellett ültél a széken...
Hosszan átöleltelek, féltőn.
Vártuk a mentőt, s kértük a Teremtőt...
Hideg éjszakában csendül a dal,
magányom csendjében lassan elhal,
könny húrjain reszket a fájdalom,
emléked éltet, óvón átkarol.
Minden csak egy pillanat,
gyorsan múló, becsomagolt hangulat.
Én megélem-e, mit nekem osztottak,
figyelem-e, hogy amit adnak,
az aranyló színeket vagy feketét takar.
Rég elveszett reménysugárként süt le rám a Hold.
Az esti friss, lágy szellő minden bánatot felold.
Hirtelen úgy érzem, majd az élet mindent megold.
Kemény katona kerget vonatot.
Kezében hord megannyi csomagot.
Csomagban csempész ezer emléket.
Magával húz ismert emberkéket.
Pörögve csöppen a könny lent,
arcodon éget az élet,
de szívedben ott bent,
mi bánt meg téged?
Siratom a nyarat,
a napfényragyogást,
a vándormadarat,
őszi levélhullást