Bánat
A négy testvér emlékére
Anyám volt. Az Édes, az Ágnes, az Ágica.
Úgy van előttem, ahogy utolsó éve kicsinyre gyúrta.
Csont-ritkult páncélján menekülő teste
csecsemőpózban kuporgott pihegve,
s elfért már pehelyből-párnáján.
Alvó mamáimnak
Még most is érzem könnyes lelked szuszogását, érző kezeid tapintását.
Madárkád a sötét éjben mai napig keres téged,
az ő rég elveszett szerelmes társát.
Örök álomra hajtottad fejedet,
biztos voltál benne, hogy hamarosan újra kinyithatod szemedet.
Vártam én is, hogy idővel ehetem piskótád,
mivel a konyhában oly örömmel piszkoltál.
Kezem anyám fején,
homlokát simítom,
letörlöm könnyeit,
nézni már nem bírom
Álmodtam egy világot, mely talán sosem létezett,
nem szóltam, hallgattam, bárki bármit kérdezett.
Mikor rózsák nyíltak, lángra gyúlt fagyos szívem,
valós arcot öltött, mit gyermekként félve hittem.
Felfénylő remény, te csaló!
Nem látszik tőled a való.
Leesve a székről látom, hogy
fulladozik a cápa az olcsó magányba.
Én pedig eltévedtem a szakadékba zuhanva.
én mindig kilógtam a sorból
mint az alfák közt egy skoda
eldobott mindegyik
pedig azt mondták egy csoda
csoda ez a barátság
és hazudtak hogy őszinte
hogy feljutunk a tetejére
de valójában csak a földszintre...
ma hirtelen csendesebb lett minden
a pillanat amitől igazán féltem
így akartad! keserv nélkül lenni
hisz csak nagyon szeretve tudtál élni
Még pár nap s elvánszorog a nyár
maga után húzva a rongyosra
szakadt egyéjszakás emlékeket
a hosszú ősz ajtónyitásra vár
lábtörlőket bőszen megtaposva
esőcseppjeivel bánatot kéreget...
a gondolkodás szó nélkül köszönt
elsőre nem mutatsz közönyt
eltitkolsz néha dolgokat
nem leszek aki csak bólogat
mindig csak te
Sokszor engedtél el.
Hirtelen, nesztelen.
Volt, hogy ordítva,
Volt, hogy sírva.
Mindenem voltál
Már akkor szerettelek...
Mikor még gyermek voltál,
S foci volt a mindened,
Már akkor,
Mikor úgy mosolyogtál,
Hogy mindenkit boldoggá tettél.
Szerettelek
Rájöttem, hogy mindig fájdalomból írok,
Remélem, nem veszed zokon.
S minden kínom egy pohár borban áztatom,
És talán még kettőben.
Viszlát!
Szerettelek volna szeretni,
Szerettelek volna felnevelni,
De te szerettél gyermek lenni.
Sajnálom, ha én nem engedtelek el,
Hogy mindig bízva-bíztam, és
Remélve-reméltem.
Rájöttem, az életem egy kis titok,
ahol az étel is néha kifogy.
Az asztalon a sült csirke döglötten,
én meg bámullak felette részegen.