Bánat
Repülne szabadon.
De szegett szárnyakon,
fájó talpakon,
ólomlábakon
vánszorog a bánaton.
Egyszer volt, ki tudja, hol s mily nagyon régen,
volt egyszer egy nyílt és szorgos ember.
Családjának élt, napról napra dolgozott,
s rámosolygott a Fortuna egyszer.
A városok lecsorgó fényein
milyen gyorsan elröppen az idő,
és fejem felett a múltak árnyain
mily gyorsan rohannak meghökkentő
életek leforgásai.
Bánatomat kendőbe kötöttem,
ne ragyogjon szégyenként fölöttem.
Felvittem egy nagy hegy tetejére,
ledobtam a szakadék mélyére.
Bordalfesztiválra jöttünk ma itt össze,
ne búsuljon senki, víg legyen örökre.
Minden egyes ember vigadjon, daloljon,
ezen a szép napon ma ne szomorkodjon.
Halottak napja van,
temetőbe megyünk,
elhalt szeretteink,
ma itt vagytok velünk.
Emlékszem a délutánra,
Amikor először láttam
A morcos ogrét a vásznon,
Épp átgázolt a mocsáron.
Ülünk a csillagokon csak te és én,
Észre sem vettük, hogy elengedtük egymás kezét,
Kerestelek végig az egész Univerzumban,
Aztán megtaláltalak a Földön emberi alakban.
Utállak
Nem tudom mióta...
Egyszer csak átfordult
Nincs határvonal
Egy hajszálnyi sem...
végtelen óceán a bánat,
ám tenyérnyi helyen elfér...
összehajtogattam vagy százat,
mégsem volt igazán enyém...
Távolodunk, mint két égitest.
Oly régóta hanyatlunk.
Eljött az utolsó mondatunk,
Mit a tollam egy vonallal kifest.
A történet hát véget ért.
Elmondom most a mesét.
Képekben, ahogy kell.
Soha nem felejtem el.
Ötven év képekben
csodálatos dolog,
emlékszünk a múltra,
velünk a föld forog.